hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Tíz év gulág
A 86 éves Menczer Gusztáv útja a boldogságig

2007. 12. 12.
Anyám vállalkozó, apám zsurnaliszta volt. Istenfélő, nagy műveltségű, tapasztalatokkal bíró nevelő gondozta fiatalságom, Jovanovics Mariska néni. Szerb családban született, Párizsban, Berlinben tanult, és gyönyörűen beszélte a magyart. Barátomék a Bimbó úton laktak, felettük lakott az Eismann család. Tinédzser koromban ott hallgattam olyan ragyogó emberek csevegését, mint Germánus Gyula, Máray Sándor, Zilahy Lajos, Heltai Jenő, elképesztő egyetem volt. Harmadéves orvostanhallgató voltam, mikor egy augusztusi napon ebédre hazajőve anyám azt mondta, valaki keresett, majd visszajön. Ebéd után vásárolni mentünk, és visszaérve a házunkkal szemben várt az az ember. Úgy mutatta, mintha nagyon megörült volna nekem, és elhívott beszélgetni a felrobbantott Margit hídhoz, ahol egyszer csak két hatalmas ember lépett mellém, az egyikük pisztolyát a fejemhez nyomta és közölte, le vagyok tartóztatva. A Vilmos királynő útra vittek, a Szmers rabja lettem mint fasiszta kém.



Fotó: Somorjai László

A Szmers valójában a Csekához (Összoroszországi Rendkívüli Bizottsághoz)
tartozó titkosszolgálat, amely a háború utáni bosszúállást végezte, és
elősegítette a bolsevista megfélemlítést, az ingyen munkaerőt, utat nyitott és
tökélyre vitte a parttalan kivégzéseket.

Tíz év kényszermunkára ítéltek, azt sem tudom, miért. Sopronban vagoníroztak be,
karácsony előtt érkeztünk Harkovba. Nagyon sok társam már a szállítást sem élte
túl, holtan kellett kidobni őket a vagonból a fagyott földre. Többször voltam
eszméletlen, mint öntudatomnál, harmincöt kilóra lefogytam. Amikor megláttam a
térdem, megrémültem, akkora volt, mint egy focilabda, de rájöttem, a térdem
rendben van, csak alatta és körülötte nem volt már hús, se izom. Föléltem. A
rabtelep kórházába vittek. Hamarosan ötven kiló lett a súlyom, így indultam a
rabkórházban a medicina szép és életmentő útján. Amit nem tanultam meg az
egyetemen, azt a kórházban tanultam meg, orvosként dolgoztattak.



Amire addig neveltek, annak itt semmi hasznát nem vettem. Csak az tudta túlélni
a borzalmakat, illetve annak volt esélye a túlélésre, aki képes volt kidolgozni
magának egy nagyon egyszerű túlélési stratégiát: hogy lehet a keveset, az öt
deka kenyeret úgy beosztani, hogy ne halj éhen; hogy lehetsz olyan erős, hogyha
bekómálsz is az éhségtől, ne nyúlj a másikéhoz; hogy lehet élni, dolgozni mínusz
50-60 Celsius fokban; hogyan tudsz naponta hálát adni Istennek, hogy élsz;
hogyan lehet nem a fájdalomra, nem a nélkülözésre figyelni; hogy lehet a halál
realitásával körülvéve reménykedni a szabadulásban. Aki ezekre nem tudott
válaszolni, az meghalt. Elég hamar.



Közeledett 1946 karácsonya. Mivel elég jól beszéltem a konyhaoroszt, engem
bíztak meg a kórházban lévő magyar rabok – tizenöten voltunk – szentestéjének
megrendezésével. Szereztem egy cirokseprűt, a cirkot levágtam, a farészébe kis
lukakat fúrtam, és a cirkot beledugtam, ezek voltak a fenyőfa ágai. A
kenyéradagunkból kis díszeket gyúrtunk, azt az ágakra tettük. Imádkoztunk, és
csillogó szemekkel kívántunk szent karácsonyt egymásnak, de a legjobb karácsonyi
gyógyszer az volt, hogy egymás kezét fogva kisírtuk magunkat.



Rövid időn belül egyértelmű lett, hogy az életben maradásom legfontosabb pillére
az Istennel való állandó kapcsolatom. Ezek nem is imák, inkább beszélgetések
voltak, elmondtam a nap történéseit, és szinte a bőrömön éreztem, hogy valaki
hallja, tanít a túlélésre, biztat, nyugalmat, erőt ad.

El kellett fogadni az elfogadhatatlant, hogy a rabtartóimnak maximálisan ki
vagyok szolgáltatva, hogy ellenük nem lázadhatok, és minden munkát, amire csak
kényszerítenek, el kell végeznem. Minden lehetőséget megragadtam, hogy
szellemileg is elfoglaljam magam. Ez lehetett egy beszélgetés is akár egy
műveletlen analfabétával. Tíz év alatt a legegyszerűbb emberektől kaptam a
legtöbbet. Megtanultam azt, hogy az élet a legbonyolultabb dolog a világon, amit
csak leegyszerűsíteni szabad, csontig le kell fejteni mindent, egészen odáig,
ahol már csak a nemek és az igenek vannak.

Felidéztem és folyamatosan ismételtem magamban mindazt, amit valaha tanultam,
olvastam, legyen az vers, irodalmi alkotás, egyetemi előadás, bármi. És még
valami – amit csak addig volt nehéz betartani, amíg létezett a nevünk – óvakodni
kellett attól, hogy a smasszerek a nevemet velem azonosítsák, különben bármi
történt a táborban, lopástól a gyilkosságig, azt kiáltották ki elkövetőnek,
akinek a nevét tudták. És az ilyent éjjel baltával agyonvágták.



Az ottlétem alatt havonta nyolc-tízezer rabot hajóztattak Szibéria távol-keleti
részeibe, leginkább Kolimára. Egyszer csak én is sorra kerültem. Egy
teherszállító komp belsejében ötezrünket bezsúfoltak, sós halat ettünk, víz nem
volt, félmeztelenül kínlódtunk a vízhiánytól. A legtöbben mégis túléltük,
százötvenen haltak meg az úton. Kolima pokláról egykori rabtársam, Varlam
Salamov tudósított dermesztő pontossággal.



1953. március 5-én a munkatábor rádiója megszakította az adását: meghalt
Sztálin. Ez a hír azonnal összehozta a rabtelepen lévő magyarokat: jó, hogy
meghalt az a dög, de hogyan tovább? A bajuszos volt a fix pont, de most ki jön
helyette, ki lesz az új gazda? Horváth Laci mindnyájunk egyetértésével azzal
zárta az értekezletet, hogy holnap reggel úgyis le kell menni a bányába, úgyhogy
menjünk aludni. Egy hónappal később először a németeket, aztán a magyarokat, és
pár napra rá a távol-keletieket már nem vitték munkára. Az esti lefekvés előtt
bejött az állambiztonságis, mi ugyanúgy haptákba vágtuk magunkat, jelentettünk
és vigyázzba álltunk, mint máskor. Ő viszont lazán, köztünk sétálva ezeket
kérdezte: „Na, hogy ízlett a vacsora, uraim? Nem fáznak? Hogy érzik magukat?” A
döbbenet csendjétől saját levegővételünket is dübörgésnek hallottuk, majd
megállt és folytatta: „Hallgatnak…, hát igen... mert maguk is csak ezt a
nyavalyás csekista egyenruhát látják rajtam, de hogy mi van a lelkem mélyén, mi
van a szívemben, arról fogalmuk sincs. Uraim, bocsánatot kérek önöktől, hogy
megzavartam a lefekvésüket.” Nem tudtam eldönteni, hogy saját színeváltozását
készíti elő, vagy csak komédiázik. De az biztos, hogy akik ehhez az egyenruhához
és szervezethez tartoznak, azok kezéhez sok százezer, sőt, millió ártatlan
sorstestvérem vére tapad.



A várakozás egyre nehezebb napjait egy érdekes bejelentés „színesítette”. Az
esti népszámláláskor a rabtelep parancsnoka középre állva ezt mondta: „Holnap
estére valószínűleg a létszámunk egy fővel gyarapodni fog. Az önök kínjainak
legfőbb kiagyalóját, a világ leghíresebb gyilkosát, Beriját tegnap
letartóztatták, és valószínűleg erre a rabtelepre szállítják.” Miközben a rabok
tapssal köszöntötték a hírt, én csendben megjegyeztem: sic transit gloria mundi.



Eljött a hazatérés órája, elköszöntünk az ottmaradottaktól, és hajóra ültünk. A
Csendes-óceánon a napfelkelte lélegzetelállító volt. Hajnali kettő volt, és
minden szurokfekete. Egyszer csak a horizonton valami változni kezdett, kontúrja
lett a látóhatárnak, ez a kontúr pár perc múlva kékülni kezdett, és húsz perc
múlva minden csodálatos enciánkék volt: a víz, a levegő, köröskörül minden, majd
középen egy narancssárga kis pont hatalmas kerek fénnyé növekedett. Egy órán
belül ez a ragyogás betöltötte az addig enciánkék horizontot, mintha tíz méterre
lett volna tőlem a nap, úgy éreztem, ha kinyújtom a kezem, elérem. Majd gyorsan
egyre magasabbra és magasabbra szállt, és eltűnt az égben. Szóval egyszer csak
világos lett. Mintha Isten azt üzente volna: mindennap ilyen csodát élhetsz át,
ha akarod. És abban a pillanatban mintha kitörölte volna azt a sok-sok évi
fájdalmat a szívemből.



Délelőtt érkeztünk Csapra, a másik vágányon állt egy vonat MÁV felirattal. Mikor
felszálltunk, úgy sírtunk, mint a kisgyerekek, miközben énekeltük a magyar
Himnuszt. Elindult a szerelvény, vitte a sok száz, nyolc-tíz évet lehúzott
magyar politikai rabot. Útközben rádión hallgattuk a Londonból közvetített
angol–magyar mérkőzést, a hat-hármat. Micsoda öröm volt a győzelem, de arról,
hogy ez a nap egyben kétezer magyar szabadulásának napja is volt, évtizedekig
nem beszélhettünk.

Mint egy utazó az ismeretlen városban, úgy léptem ki a Nyugati pályaudvarról a
Marx térre. Mikor utoljára ott jártam, Berlini térnek hívták. Ez az a város,
ahol születtem? Mintha mindenki rohanna valahová, ahonnan nem szabad lemaradnia.
A maradék pénzemből vettem egy újságot, Szabad Nép volt a címe. Megkerestem a
régi házunkat, megtudtam, hogy anyám öt éve halott, apám Ausztriában él, a
nővérem valahol Békásmegyeren. Fölszálltam egy hatos villamosra, jött a kalauz,
elővettem a megmaradt négy forintomat, és kértem egy jegyet. Milyet? Nem tudom.
Végignézett rajtam, és mintha rájött volna, honnan jövök, megkínált egy
cigarettával, Ötéves Terv volt a neve, majd továbbment. Mit csináljak, hova
menjek? Szinte elvesztettem a talajt a lábam alól. A gyönyörű napfelkeltére
gondoltam és a rabtelepi karácsonyokra, és elhatároztam, hogy újrakezdek
mindent.

Sikerült?

Nézze, nyolcvanhat éves múltam, nagyjából egészséges vagyok, tizenheten
ülünk ünnepekkor az asztalhoz, ebből kilenc az unokám. Ez az igazi kárpótlás az
elszenvedett borzalmakért. Megtanultam tisztelni a termőföldet, és szeretni az
embert. Minden embert, mert minden ember értékes. Még a kínzóim is. Nagyvonalú
lettem. És tulajdonképpen boldog. Úgy érzem, a jó Isten mindent megadott.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!