Egy jó kép erős érzelmeket vált ki a nézőben, drámaian sűrű és informatív. „Legtöbbször vagy valami ellen fényképezek, vagy valamiért; vagy szeretni, vagy utálni kell a témát. Ha belőlem nem vált ki baromi erős érzelmeket, akkor nem is tudom megcsinálni” – állítja a fiatal fotós, aki szerint a legjobb fotóriporterek erős szociális vénával rendelkeznek, azok mellett állnak, akik valamiért, valahogyan az élet árnyékosabb oldalára kerültek.
Évekig járta például Józsefváros utcáit, tereit, lakásait. Összebarátkozott az ott lakókkal, a korlátokkal, lépcsőházakkal, tűzfalakkal, s aztán meg is szerette őket. Aztán elfogadták, befogadták, s olyannyira megszokták maguk körül, hogy visszaállította azt az eredeti, természetes rendet az életükben, amit eleinte a jelenléte megzavart. „Olyan vagyok, mint a független bíróság: otthon érzem magam, de nem tartozom egyik témához sem, amit lefotózok.”
Ha Józsefvárosban született volna, vagy ha szenvedélye lenne a lóverseny, vagy Porschén rohangáló újgazdag lenne, mások lennének a képek. „Elfogultan vagyok elfogulatlan” – mondja a fotóriporter. Egy szituációt úgy szeret megörökíteni, hogy a kép azt az érzelmet váltsa ki a nézőből, amit az első pillanatban belőle váltott ki. Csakhogy ott egy nagytotált lát, jóval többet, mint ami végül a képen lesz. A látványt, a történetet sokszor drasztikusan leszűkíti, s ha ezt jól csinálja, a kép drámaibb, feszesebb vagy éppen líraibb lesz, mint az egész, amiből kivágta azt.
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »