Bosnyák menekültek próbálnak földet művelni az ostrom és éhség sújtotta Szarajevóban.(AP/Rikard Larma)
Kislány voltál, amikor 1992. április 6-án Szarajevó megtámadásával a boszniai háború kirobbant. A főváros 1425 napos ostroma közel 14 ezer áldozatot követelt, miközben vidéken is folytak a harcok. Hogyan maradtak meg az emlékeid között ennek a négy évnek a történései?
- Igen, hatéves voltam, amikor kitört a háború. Nem értettem, hogy a körülöttem lévő világ miért omlik össze. A szülővárosomban, Višegradban, a bosnyák lakossággal szembeni kínzások és gyilkosságok gyorsan mindennapossá váltak. 1992 nyarán anyukám a menekülés mellett döntött. Emlékszem, ahogy két testvéremmel éjszaka útnak indultunk az erdőn át. Nem tudtam felfogni, mi elől futunk, de megértettem a félelmet. Három és fél évet egy menekülttáborban töltöttünk Goraždében. A tüzérségi támadások és az éhség itt is az életünk része volt. Ezeket az éveket a várakozás jellemezte – a háború végére, a biztonságra és mindenekelőtt apám visszatérésére. Ő a háború kezdetén tűnt el, és a maradványait soha nem találták meg. Ebben az értelemben még mindig várok.
Nemrég jártam nálad Szarajevóban. Csodálatos természeti környezet, történelmi múltat idéző épületek. A legnagyobb hatást – sajnos – mégis az tette rám, hogy az idősebb generációhoz tartozó emberek arcán sok esetben mérhetetlen fájdalom nyomait fedeztem fel. Fel lehet dolgozni a múltat?
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »