Tavaly szeptemberben két orosz csillagász a nemzetközi tudományos optikai hálózat (Ison) teleszkópjával fedezte fel azt az üstököst, ami most érkezett földközelbe. A kutatók a felfedezéshez használt eszköz alapján az Ison nevet adták az üstökösnek, ami akkor még a Jupiteren túl járt. A nagy távolsághoz képest meglepően fényes volt, és amikor a tudósok kiszámolták a pályáját, nagy izgalomba jöttek. Kiderült ugyanis, hogy az égitest az úgynevezett „napsúroló üstökösök” közé tartozik. Az elnevezés azokra az üstökösökre vonatkozik, amelyek csillagászati léptékben nagyon közel kerülnek a Naphoz. Ez a távolság az Ison esetében 1,1 millió kilométer, ami 140-szer kevesebb, mint a Föld maximális napközelsége.
Az Ison még sohasem járt a Naprendszerben, ezért semmiféle információval nem rendelkezünk arról, hogyan viselkedik, amikor a felszíne a Nap közelében több mint 2700 Celsius-fokra hevül. A rendkívüli hőmérséklet megolvasztja az üstökösmag felszínét, és emiatt a csóva a szokásosnál sokkal hosszabb és fényesebb lehet. Ideális esetben akár a telihold fényességét is megközelítheti az Ison, amely december elején kerül földközelbe. Ez a távolság azonban már tekintélyes, több mint 64 millió kilométer lesz, ezért az üstökös nem jelent veszélyt bolygónkra. Annál nagyobb látványossággal szolgálhat, feltéve, hogy mintegy két kilométer átmérőjű, zömében jégből álló magja egyben marad, miután elhalad a Nap felszíne felett. Miközben a csillagászok óvatosságra intenek, az újság-írók egymásra licitálnak az „évszázad üstököse” méltatásában. A Daily Mail című brit bulvárlap október közepén egyenesen arról írt, hogy a Hold alig lesz látható az égen a nála 15-ször fényesebb Ison mellett. Mire lapunk az Olvasókhoz kerül, a tudósok már nagyobb valószínűséggel tudják előre jelezni azt, hogy milyen égi látványban lehet részünk az adventi időszakban.
Az viszont már most biztos, hogy ha egyben is marad az Ison, utoljára látjuk. Ellentétben más periodikus pályát leíró üstökösökkel, mint amilyen a 76 évenként feltűnő Halley, az Ison pályája olyan, hogy legkorábban 400 ezer év múlva járhat újra a Naprendszer belső vidékein.
A médiaszenzáció ellenére egyelőre nem tört ki hisztérikus üstökösláz. Pedig ezek a látványos égitestek megjelenésükkel a múltban gyakran váltottak ki pánikot. Az egész világ szemtanúja volt, amikor 1577-ben egy nagy üstökös két hónapon át bevilágította az éjszakai eget Európában és a Közel-Keleten.
Meglepő módon az üstökösöktől való félelem a tudományos ismeretek növekedésével nem csökkent. Sőt a tömegmédia megjelenése éppen felerősítette a különböző fóbiákat.
1910-ben a Halley-üstökös feltűnése előtt köztiszteletben álló emberek pincébe zárkóztak a nagyvárosokban, mások a szélhámosok által árusított placebo tablettákkal igyekeztek védekezni az üstökös mérgező csóvája ellen. Az újságok naponta beszámoltak a legfrissebb számításokról, hogy milyen katasztrófát okozhatnak az égitest által kibocsátott halálos ciángázok, hogyan kell légmentesen lezárni az ablakokat, és milyen készletekkel lehet túlélni a veszedelmes napokat.
A Halley aztán minden kártétel nélkül továbbszáguldott, és amikor 76 évvel később visszatért, már senki nem aggódott miatta. Nem úgy a Hale-Bopp-üstökös miatt 1997-ben, amely a 20. század leglátványosabb égi jelensége volt.
Az üstökös 18 hónapon át volt látható, és míg az emberek túlnyomó része látványosságként tekintett rá, egy szélsőséges csoport az apokalipszis közvetlen előidézőjének tartotta a Hale-Boppot. A Menny Kapuja (Heaven’s Gate) kultusz alapítói azt híresztelték, hogy az üstökös csóvájában ufók közelítik meg a Földet. A New Age-szekta vezetője, Marshall Apple-white egy videót készített a csoport számára, amelyben felszólította őket arra, hogy készüljenek a „magasabb szintre” történő belépésre. A tagok feladták állásukat, sőt többen kasztráltatták magukat, hogy méltók legyenek a túlvilági aszketikus életre. Végül elérkezett a kijelölt dátum, amikor megkapták a végső parancsot. 39 ember lett egyszerre öngyilkos a szekta kaliforniai központjában, egy farmon. Az üstökösláz olyan erős volt, hogy ketten, akik „lemaradtak” az eredeti dátumról, egy évvel később szintén véget vetettek az életüknek.
Vérvörös Holdak
Míg az üstökösök felfedezése – legalábbis első alkalommal – véletlenszerű esemény, a szintén nagy érdeklődéssel kísért nap- és holdfogyatkozások évszázadokra előre pontosan kiszámíthatóak, az égitestek precíz mozgásának köszönhetően. Ezek a jelenségek nemcsak a csillagászok, hanem teológusok érdeklődését is felkeltették. 2008-ban egy zsidó származású amerikai lelkész a NASA asztronómiai táblázatait tanulmányozta. Mark Blitz a zsidó ünnepekkel vetette össze a közeljövőben várható holdfogyatkozásokat, és meglepve tapasztalta, hogy 2014-ben és 2015-ben négy egymást követő ilyen jelenség pontosan a legnagyobb ünnepnapokra: pészachra és a sátorok ünnepére (szukkótra) esik. Ráadásul ezek a részleges holdfogyatkozások úgynevezett „vérvörös holdak” lesznek. A Föld árnyéka ilyenkor nem takarja ki a holdkorongot, amely a légkör torzító hatása miatt vörös színűre változik. Ez a jelenség nem ritka, néhány évente előfordul, időnként négyes csoportokban (tetrádokban) is. Azonban az elmúlt 500 évben csak háromszor volt példa arra, hogy négy-négy ilyen „vérvörös hold” pontosan zsidó ünnepekre essen. Ezek mind a zsidó történelem fordulópontjaival estek egybe:
2013. 11. 29. (XVII/48)
