A háború az emberiség történelmében mindig szabályozott folyamat volt, a legprimitívebb törzseknél is. A háborúkat mindig konkrét célokért vívták, általában területszerzésért vagy azért, hogy egy bizonyos terület fölött megőrizzék az ellenőrzést. A vesztes törzzsel, városállammal, birodalommal, királysággal a győztes az adott szokásjog szerint bánt: rabszolgasorsra juttatták, speciális adókra kötelezték, vezetőjük hűbéri esküt tett. Totális háborúkat csak a felvilágosodás utáni modern világban vívtak, és ezek pusztító „melléktermékei” lettek a 20. század szégyenfoltjai: a modern terrorizmus, a népirtások és etnikai tisztogatások.
Az ellenség teljes fizikai megsemmisítése önmagában ismeretlen fogalom volt, habár az ókorban, a középkorban előfordult hasonló próbálkozás (a peloponnészoszi háború vagy a 17. század elején a harmincéves háború során). A francia forradalom, a napóleoni háborúk, az amerikai polgárháború már olyan háborúk voltak, ahol a területszerzés, a geopolitikai megfontolások háttérbe szorultak, és előtérbe kerültek az ideológiai ellentétek. Bonaparte tábornok rendszerváltoztató szándékkal általános háborút indított el a Német-római Birodalom ellen, azzal a céllal, hogy a politikai rendszerüket megváltoztassa a Francia Köztársaság mintájára. Az amerikai polgárháború kitörésében döntő szerepet játszott a Dél és az Észak közötti ellentét a rabszolgaság megítélésében.
Az ideológiai háborúnak rendszerváltoztató jellege miatt az ellenséges rendszer megváltoztatása, megsemmisítése a célja, emiatt a háború együtt jár a gazdasági, humán-, technikai erőforrások korábban példa nélküli, teljes körű felhasználásával. Ebben az élethalálharcban érvényüket vesztik a háborús szokásjogban létező etikai korlátok. A korlátoktól való szabadulás, az erőforrások teljes felhasználása vezetett a „totális háborúhoz".
2011. 11. 11. (XV/45)
