Az Olajfák-hegye. Kétfelé válik majd Zakariás próféta szerint
Az ókorban elsősorban az istenek számlájára írták a természeti katasztrófákat. A földrengések és a nyomukban keletkező szökőárak felelősének a görögök a "földrázó" Poszeidónt, a rómaiak Vulcanust tartották. De a többistenhívő társadalmakban nem mindig lehettek biztosak abban, melyik istenség okozta a pusztulást, ezért a rómaiak olyan oltárokat is állítottak engesztelésül, amelyeket "akár isten, akár istennő" (sive deus sive dea) felirattal láttak el. A városok lakói mágikus eszközökkel is megpróbálták lakóhelyüket megvédeni. A földrengéseknek ugyancsak kitett szíriai Antiokhiában az i. sz. 37-es földrengés után egy oszlopot ("teleszma" – ez a szó arab közvetítéssel talizmán alakban került a magyar nyelvbe) állítottak fel "megrázhatatlan és megdönthetetlen" felirattal, s a tetejére egy mellszobrot helyeztek. Ez lett volna hivatott a várost megóvni a további csapásoktól – kevés eredménnyel. Antiokhiát (ma Antakya, Törökország) 526-ban teljesen lerombolta egy földrengés, amelynek során több tízezer ember vesztette életét. A filozófusok persze az ókorban is "tudományos" magyarázatokat igyekeztek gyártani a földrengésekre. A milétoszi Thalész az i. e. 6. században úgy gondolta, hogy az Óceán felszínén úszó Föld mozgását az alatta lévő víz hullámzásának köszönheti. Arisztotelész azt vallotta, hogy a föld alatt üregek és barlangok rendszere található, melyekbe a felszínről szél fúj. A levegő a föld alá kerülve felmelegszik, és a felszín felé tör: ez okozza a földrengéseket és a vulkánkitöréseket. Akár így, akár úgy gondolták az ókoriak, egy bizonyos: a természeti katasztrófák nem egyszer egész civilizációk létét fenyegették.
Platón szerint Atlantisz egy óriási sziget volt, nagyobb, mint Kis-Ázsia és Afrika együttvéve. Héraklész oszlopain (a mai Gibraltári-szoroson) túl feküdt, egy kisebb szigetekből álló szigetvilág alatt. Kb. 9000 évvel
az athéni államférfi, Szolón (i. e. 640–559) előtt Atlantisz hatalmas királyság volt, fejlett civilizációval és ideális politikai berendezkedéssel. Ám amikor mohó és agresszív birodalommá vált, az istenek parancsára elöntötte a tenger. Platón meséje Kritiasztól származik, aki tízéves korában kilencven éves nagyapjától hallotta azt, akinek szintén a nagyapja mesélte. Az ükapa Szolón elbeszéléséből ismerte a történetet, aki Egyiptomban Szaisz papjaitól hallotta. Platón előtt egyetlen történetíró sem említi Atlantiszt, még a görög Hérodotosz (i. e. kb. 484–420) sem, aki pedig szintén találkozott a szaiszi papokkal.
Atlantisz létezése egyelőre nem bizonyított történeti tény, de nem is alaptalan mese. Az egyiptomi középbirodalom idejéből ránk maradt egy papirusz, amely ma Szentpétervárott található, s elbeszéli egy utazó történetét, aki a fáraó bányái felé tartott egy hajón, amikor a hatalmas hullámok összetörték a hajót, s rajta kívül mindenki vízbe fúlt. Ő egy gerendába kapaszkodva partra evickélt egy ismeretlen szigeten. Itt egy aranysárkány lakott, aki a barlangjába vitte a hajótöröttet, de egy ujjal sem bántotta. Elmesélte vendégének, hogy a sziget a gazdagság és boldogság földje, régen hetvenöt elégedett sárkány népesítette be, akik közül csak ő egyedül maradt életben. Távollétében egyszer egy csillag pottyant a szigetre, és szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó hamarosan megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette, hogy "soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik". A tenger elárasztotta gazdag, boldog szigetről szóló mesét tehát jól ismerték az egyiptomiak, és megtalálható az indiai mondavilágban is, közelebbről a Mahábhárata cím? eposzban.
1967-ben egy görög régész, Szpiridon Marinatosz, ásni kezdett az Égei-tenger egy apró vulkáni szigetén, Szantorinin (Théra). Egy régi település központjára bukkant, ahol még két-három emeletes házak is akadtak, a szobákat pedig a mindennapi életet ábrázoló freskók díszítették. Bútor-és cserépedény-maradványokat talált, munkát végző és táplálékul szolgáló állatok csontjait, ám nyoma sem volt semmiféle emberi maradványnak vagy ékszernek.
Az archeológusok megállapították, hogy Théra szigete a minószi civilizáció kereskedelmi központja volt.
A virágzó kereskedelem fellendítette Thérát, s ezt a gazdagságot tükrözik a házakban talált freskók. Aztán egyszer elérte a szigetet a végzet. A föld remegni kezdett a szigetlakók lába alatt, és azok sebtében elhagyták otthonukat, csak a legfőbb értékeiket véve magukhoz. Úgy tűnik, arra számítottak, hogy hamarosan visszatérhetnek, mivel olívaolajjal és magokkal teli hatalmas korsókat tettek az ajtófélfák alá, ez volt ugyanis a házak legbiztonságosabb része. De mielőtt még visszamerészkedhettek volna, a földrengés a város jó részét lerombolta. A szigetet is el kellett hagyniuk a hajóikon, amikor a thérai vulkán kitört. A vulkánkitörés robaja 3000 km-es körzetben is hallható volt, olyan erősség? lehetett, mint a Krakatau-vulkán robbanásáé 1883-ban, mely után a szökőár ötször kerülte meg a földet, elpusztítva többek között Kelet-Afrika partvidékét.
A thérai vulkán harminc méter vastag hamu- és kőréteget okádott a szigetre, s a fővárost teljes egészében maga alá temette. Bár ez a kitörés i. e. 1520 körül történt, még ma is négy méter vastag hamuréteg fedi a szigetet. A szökőár olyan pusztítást végzett, amely szinte egyik napról a másikra elpusztította a krétai civilizációt. A történet tanulsága: Platón szerint itt is egy magas szint? civilizáció pusztult el erkölcsi okokból!
A római Szodoma pusztulása
2005. 01. 07. (IX/1)
