Salamon Pál Fotó: Somorjai
A fizikai és szellemi kábítószerek hídján átjutva az emberek naponta egyre
hosszabb időre hagyják el a valóságot. Az emberiség az egyre ridegebb világ és a képzelet
alkotta álomvilág közötti ingajáratban él. "Ha az ember álmainak még egy százalékát
sem tudja megvalósítani a valóságban – megvalósíthatja Bachchannal" –
nyilatkozta Mohamed Galal egyiptomi joghallgató egy kairói moziból kijövet, miután az
indiai szupersztár Megvédeni a szerelmet cím? filmjét látta. Rock-, pop- és
rapkoncerteken világszerte százmilliók ringatják és sikoltozzák magukat a feledés
eksztázisába.
Egyszerre jelképes és gyakorlati jelentőség? a világ jelenlegi hatalmi központja és
a világ szórakoztatóipari központja közötti szövetség. Hollywood már küldött
elnököt Washingtonba. Azóta már három filmsztár fontolgatta az elnökségre való igényét.
Ezen senki sem mosolygott, és miért is mosolygott volna? Hiszen a nemzetközi politika
egyre több soap operai és hollywoodi elemmel telítődik.
A fenti kérdésre talán Dante Isteni színjátékának néhány sora válaszol legösszegezőbben:
"Az emberélet útjának felén egy nagy, sötét erdőbe jutottam, mert az igaz utat
nem lelém. Hajh! Mily súlyos elmondanom, minő volt. E szövevényes, sűrű, vad vadon
"
Sokan úgy vélik, hogy a XIII. századi költő "sűrű, vad vadon" XX. századi változatának
életérzését az élet egyre hisztérikusabb tempója, a komputerektől és az internettől
való félelem okozza. Ezek és számtalan más tényező mint felszíni jelenség a félelem
és rosszkedv valós okai. De ez csupán a felszín! És vajon mi az emberiség rosszkedvének
és ingerültségének mélyebb oka? Az erre a kérdésre adott választ talán egy másik
dantei hangulatú kérdéssel lehetne megközelíteni: Mi végre a Teremtés? Pontosabban
a Teremtés emberre vonatkozó része. Egy újabb kérdés: Vajon nem tévedtünk-e el? És
még egy: Vajon a rossz úton – ha valóban az – meg lehet-e állni és vissza lehet-e
fordulni?
Mindezeket a kérdéseket az embernek az irracionálistól való jogos félelme teszi fel.
A felfoghatatlantól való szorongás. És az ehhez kapcsolódó friss és feledhetetlen történelmi
tapasztalat: az irracionális helyzetek, a diktátorok és a diktatúrák kényelmes történelmi
színpadai. A XX. század első felében előbb Lenin és Sztálin, majd Hitler
megteremtették koruk irracionális elméleteit, majd azokat katasztrofális eredményekkel
a gyakorlatban megvalósították. Tragikus sikereik oka országaik rossz helyzetében gyökerezett.
A kommunista és a fasiszta tanítások is súlyos helyzetek megfogalmazására épültek.
Leninnek és Sztálinnak igaza volt, hogy annak a sárba és nyomorba ragadt Oroszországnak
alapvetően kellett megváltoznia, amelynek gazdasága és társadalma még 1861-ben is a
jobbágyságra épült. Hitler sem tévedett abban, hogy a weimari köztársaságban a húszas
években kialakult káosz, munkanélküliség és infláció tarthatatlan. Mindkét ideológiát
és mindkét rendszert a nehéz helyzetek bűnös megoldása miatt ítéli el a történelem.
Mi volt e véres rendszerek közös módszere? A hatalom totális összpontosítása. A
diktatúra. A vezéri rendszer. Az egyén szellemi és fizikai elnyomása és megsemmisítése.
A kommunista és a fasiszta rendszer is nagy súlyt helyezett az ideológiai megalapozásra.
A hihetőség és a cáfolhatatlanság céljából a fasizmus a "tudományos fajelméletet",
a kommunizmus, a "tudományos szocializmust" vezényelte hadseregei elé. A két önkényuralmi
ideológia – különösen jelszavaikat tekintve – homlokegyenest különbözött. A
kommunista ideológia az emberek egyenlőségét és testvériségét ígérte, míg a
fasiszta ideológia az emberi nem felemelkedése feltételeként az árja faj világuralmát
határozta meg. Ám mindkét rendszer ideológiája valójában a cári Oroszország és a
porosz vezetés alatt egyesült Németország világuralmi törekvéseit leplezte. A felszínen
nagyon is eltérő "tudományos" ideológiák egyező szándékait éppen véres
katonai öszszeütközésbe torkolló ellenségességük bizonyítja. Egyszerűen szólva:
a kommunizmus és a fasizmus – mint korunkban a területeket uraló maffiák – kibékíthetetlen
versenytársak voltak. Ez magyarázza Hitlernek azt a végzetes taktikai döntését, hogy
a rövid angliai légiháború után Napóleon vereségének feledhetetlen tapasztalatát
feledve Oroszország ellen forduljon. Ezt a végzetes taktikai lépést a hitleri fasizmus
szempontjából nagyon is logikus megfontolás sugallta. Hiszen úgy Sztálin, mint Hitler
is tapasztalták, hogy a korszak legfejlettebb ipari országainak vezetői hajlandóak
alkudozni velük. A két diktatúra azonban nem tudott egymással megalkudni. S nem a két
rendszer kibékíthetetlen ellentéte, hanem éppen világuralmi céljaik azonossága
miatt.
A hitleri és a sztálini rendszerek nem valami közös tévedés, hanem a maguk szempontjából
helyes megfontolás nyomán választották a diktatúrát. Nyilvánvaló, hogy a hitleri
és sztálini irracionális terveket csakis a diktatúra eszközeivel lehetett megvalósítani.
Hiszen a hirdetett eszmék és a valóság kiáltó ellentéteit az emberek előbb-utóbb
észreveszik és tapasztalataiknak hangot is akarnak adni. Éppen ezt nem tűri a diktatúra.
És nem is tűrheti. Mi a hitleri, sztálini rendszerek irracionalitásának lényege? Mit
akart a két gyászos emlék? diktatúra elhitetni a XX. század emberével? Nem
kevesebbet mint hogy a rossz a jó! Nem kevesebbet, mint, hogy egy-egy ideológia és az
azt képviselő egy-egy ország meghódíthatja és leigázhatja az egész világot. Mindkét
diktatúra: a szovjet szocialista és a hitleri nemzetiszocialista – nem véletlenül
mindkettő szocialistának tüntette fel magát – a maroknyi elitnek a százmilliók
feletti uralmát valósította meg. Megkövetelve, hogy százmilliók felállva, illetve
magasra lendített lábakkal masírozva ünnepeljék saját vereségüket.
A vezető nyugati hatalmak és egyházak négy évtizedes erkölcsi, gazdasági és
politikai nyomása alatt végül összeroppant az európai kommunista diktatúra és
fellazult annak ázsiai változata is. Ám alig ült el az összeomlás robaja és
tisztult ki a történelmi látóhatár – újabb irracionális kép tárul az emberiség
elé; a globalizáció, a hostile takeoverek felfoghatatlan, átláthatatlan és fenyegető
világa. Milyen alapvető vádirattal került a szovjet és kelet-európai kommunizmus a történelmi
vádlottak padjára? A vád nem más, mint a Szovjetunió által meghirdetett globalizáció
volt. A gazdaság előbb szovjet, majd kelet-európai regionális összpontosítása. Erre
a gazdasági alapra épült a politikai-társadalmi és ideológiai hatalom totális
centralizációja. Ennek az összpontosításnak a sikere bátorította fel a kommunista
vezetőket, hogy meghirdessék a szovjet egyeduralmi rendszer globalizációját. E tervet
a proletár internacionalizmus fedőnévvel látták el.
A XXI. század hajnalára ébredve az emberiség a gazdasági-politikai hatalom olyan
koncentrációjának lehet a tanúja, amely méreteiben messze meghaladja a szovjet típusú
hatalmi koncentrációt. A közelmúltban csupán egyetlen hónap leforgása alatt a szórakoztató-
és a médiaipar, továbbá a pénzpiac két óriása egyesült. A láthatatlan és az "egyszer?"
(és nem csupán az "egyszer?") emberek számára áttekinthetetlen méret? és
hatalmú egyesülések jönnek létre szinte naponta.
Tapasztalhatjuk, hogy a posztmodern globalizáció korában eltűntek az általános világjobbítást
sugalmazó ideológiák. Azért és ott tűntek el, ahol és amikor már nincs szükség rájuk.
A fejlett ipari országokban létrejövő globális pénzügyi-gazdasági gigászoknak –
a határterületeket, mint például a Balkánt leszámítva – nincs többé szükségük
ideológiákat, majd csapatokat küldeni hatalmi céljaik elérésére és megtartására.
Ezt a virtuális és a hagyományos termelő tőke szabad áramlása teszi feleslegessé.
Éppen ez a folyamat teremti meg világszerte, de különösen Európában a jobboldal erősödésének
lehetőségét. Alkalmat adva már létező és megszületendő jobboldali pártok és
diktátor-jelöltek, egy betegség diagnózisának megállapítására. A betegség pedig:
a világon újból feltámadt uralmi törekvés, a zabolátlan pénz- és hatalmi vágy. A
jobboldali pártok – csakúgy, mint a XX. század első felének diktatúrái – a valós
problémák deklarálását saját romboló céljaik leplezésére használják.
A posztmodern jobboldal módszere azonos a XX. század első felének jobboldali módszereivel.
E módszer lényege a problémák pozitív megoldása helyett bűnbakok keresése. Majd a
mesterségesen kreált bűnbakok elleni gyűlölet szítása. Továbbá a közös gyűlöletben
egyesített és elkábított tömegek saját uralmi céljaikra való felhasználása. A
jobboldal pártjai a globalizáció okozta valós problémákat felhasználva orvosságként
a nemzeti elzárkózást, az idegengyűlöletet és a patologikus antiszemitizmus
narkotikumát ajánlják. A munkanélküliség okának például az idegen munkások beáramlását
jelölik meg. Mintha a fejlett ipari országok jótékony szándékból hívták volna be
az idegen munkásokat, nem pedig azért, mert ezekben az országokban bizonyos munkák elvégzésére
nem akadt jelentkező.
A globalizáció nem gonosz emberek találmánya, hanem a technikai és információs
robbanás egyenes következménye. A globális termelő, szórakoztató és információs
gigászok naponta felbukkanó "hősei" ezt a folyamatot csupán szervezeti és gazdasági
csatornákba terelik. A termelési, kereskedelmi, szórakoztatóipari és informatikai
globalizációt szükségszerűen egy nyelvi globalizáció előzte meg: az angol nyelvnek
a nemzetközi érintkezés minden területén való egyeduralma. Minthogy a posztmodern
globalizáció a civilizációs fejlődésből következő objektív esemény, ezért
eredménytelen és veszélyes azt a demagógiától felkorbácsolt indulatokkal megközelíteni.
McDonald\'s-okat feldúlni éppen olyan szánalmasan eredménytelen vállalkozás, mint
amilyen a XIX. századi luddita géprombolóké volt.
A globalizáció "elmélete" és gyakorlata egy ponton kapcsolódik az emberiség
rosszkedvéhez. A globalizáció elvi és gyakorlati alapelve ugyanis a racionalizálás.
Minden egyesülés, minden hostile takeover az ésszerűsítéssel magya-rázza és
igazolja magát. A vállalatok ésszer? átszervezése jobb versenyképességet – ezzel
új piacok meghódítását – és nagyobb nyereséget ígér. Az esetek többségében
ezeket az ígéreteket a racionalizálás bizonyára be is tudja tartani. Kérdés
azonban, hogy vajon minden ésszerűsítés ésszer?-e? Hiszen – a többi között –
valójában mitől szorong és mitől rosszkedv? az emberiség? Attól, hogy a fogyasztói
társadalomban, a "hisztérikus materializmus" korában az emberi lét számtalan
dimenziója egyetlen dimenzióra szűkül: a kötelező fogyasztás dimenziójára. A "Dolgozz,
hogy fogyaszthass; fogyassz, hogy dolgozhass" dimenziójára. Ennek az egyetlen dimenziónak
az emberi értékek egyetlen mércéje, az anyagi mérce felel meg: "Ha tehetséges
vagy, miért nem vagy gazdag?" Vagyis egyfajta tehetség nyer elismerést, a pénzszerzés
tehetsége. Ugyanígy a globalizáció is egyetlen alapelvet ismer: a piacnyerés és a
profit érdekében való ésszerűsítést.
De vajon igaz-e, hogy ennek az egyetlen ismérvnek alapján megvalósított ésszerűsítés
egyben az emberi létet is egyszerűsíti? Vajon igaz-e az, hogy az ember földi jelenléte
csupán egyetlen ésszer? megfontolás alapján itélhető-e meg és egyetlen megfontolás
alapján irányítható? E felfogás és gyakorlat igazsága nagyon is kétséges, hiszen
a homo sapiensként ismert fajtát fizikai mellett éppen szellemi léte teszi egyedivé
az élők világában.
A hisztérikus anyagi felfogás és gyakorlat is természetesen használja az ember
szellemi lehetőségét. Csak éppen a profitszerzés és technikai feltételeinek
megteremtése felé tereli. További alapvető kérdés, vajon minden változás egyben
pozitív fejlődés-e? Vajon minden jelenben működő folyamat egyben korszer?-e? E kérdés
akkor jogos, ha tisztázzuk, hogy a korszerűség valójában nem csupán jelen idej? létezést,
hanem a jelen emberi-ökológiai problémáinak való pozitív megfelelést is jelenti.
Az emberiség XXI. századi látképe nem felhőtlen. Sok jel szerint igen borús. Nagy szükség
lenne egy új tudományra; a megállás és megállítás tudományára. Meddig jótékony
a génekbe való beavatkozás, és hol az a határ, amelyet átlépve vészterhessé válik?
Meddig ésszer? a globalizáció, és hol az a határ, amelyen átlépve olyan hatalmi
koncentráció jön létre, amely Gulliverként képes átlépni a demokratikusan választott
kormányokon és intézményeken? Veszélyezteti az emberi szabadságot. Elszürkíti a
kultúrát. Nagy hiba lenne a globalizáció nyilvánvaló veszélyei felett pillanatnyi
érdekek miatt szemet hunyva lehetőséget adni az európai szélsőjobboldalnak a tömegek
manipulálására és a szélsőjobboldali pártok megerősödésére.
(a szerző író)
2000. 08. 19. (IV/34)
