Szent István kardja. Az evangelizáció hathatós eszköze
A pogány magyarokat már a honfoglalás előtt, korábbi szállásterületeiken is bőven
érték keresztény hatások. Az ószövetségi kinyilatkoztatásról már a VIII. század
folyamán a Kazár Birodalom függésében élve hallhattak, hiszen e nagy nomád
birodalom vezető rétegének számottevő része a júdaizmust vette fel vallásának. A
következő század elején a kazároktól elszakadó és Etelközbe vonuló magyarokhoz
kazárok is csatlakoztak, s e kabar törzsek egyes tagjai révén a következő generációk
számára sem lehettek ismeretlenek az Ószövetség alapüzenetei. A görögkeleti vallással
is már korán megismerkedhettek, hiszen Bizánc már a VIII. században több missziós püspökséget
állított fel a sztyeppei népek megtérítésére. Ezeknek első számú működési területe
a magyarokat is magába foglaló Kazár Birodalom volt.
Az Etelközbe költözést követően megsokasodnak a görögkeleti (vagy más néven
pravoszláv, ortodox) egyházzal történő érintkezések. A magyarok toleránsak voltak
ugyan a görögkeleti hittérítők irányában, de semmi hajlandóságot sem mutattak az
iránt, hogy vallásukat átvegyék. A keresztény hatások felületes jellegét mutatja,
hogy még egyes keresztény jelképeket is csak a pogány ábrázolási rendbe beillesztve
vettek át. Ilyen volt például a kereszt motívuma, melyet bajelhárító, mágikus célzattal
alkalmaztak – pogány mitológiai állatfigurák és szimbólumok között.
Politikai megtérés
A honfoglalást követően először a bizánciak tudtak részeredményeket felmutatni a
magyarországi térítés terén. Bulcsu horka, a fejedelem mögött rangban a harmadik méltóság
betöltője, 948-ban követségben Bizáncba látogatott, ahol Bíborbanszületett
Konstantin császárnak tett politikai gesztusként megkeresztelkedett. A görög források
szerint azonban ezt követően folytatta pogány életvezetését. Nagyobb hatásúnak
bizonyult az erdélyi részek urának, Gyulának a bizánci útja és ottani
megkeresztelkedése. Ő ugyanis egy Hierotheos nev? szerzetessel tért vissza, akit ezt
megelőzően a konstantinápolyi pátriárka térítő püspökké szentelt. Hierotheos
ezt követően két évtizeden át igyekezett téríteni Gyula országrészében, igaz nem
túl nagy átütő erővel. A Marosvidék ura, Ajtony is teret engedett a bizánci térítőknek.
Ennek eredményeként székhelyén, Marosvárott görögkeleti (bazilita) kolostor működött.
Ő maga is megkeresztelkedett, ez azonban a legkevésbé sem zavarta abban, hogy többnejűségben
élje életét. A görögkeleti vallás pozíciónyerése tovább folyt, és már a
fejedelmi családban is sikerült megvetnie lábát. A 972-ben hatalomra jutott Géza
fejedelem ugyanis az erdélyi Gyula leányát, Saroltot vette feleségül, aki az udvarba
magával hozta görögkeleti vallását is. Úgy tűnhetett, hogy Magyarországot az
ortodox egyház nyeri meg magának.
Géza fejedelem azonban másként döntött. Számára sem a bizánci, sem a latin kereszténység
nem volt túl vonzó. Annál fontosabbnak tartotta az ország politikai érdekeinek védelmét.
Ezt pedig épp hatalomra jutásának évében igen súlyos veszély fenyegette. 972-ben
ugyanis II. Henrik, a Német-római Császárság trónörököse és Theophanu bizánci
hercegnő között dinasztikus házasság jött létre. A Magyar-országgal korábban évtizedeken
át ellenséges viszonyban álló két szomszédos nagyhatalom összefogása összeroppantással
fenyegette Géza fejedelem országát. Az előző évtizedekben ugyanis mindkét birodalom
felé rendszeres támadó hadjáratokat vezettek a magyar csapatok, melyek során végigrabolták
az egyes vidékeket és adófizetésre kényszerítették mind a német, mind a bizánci
uralkodókat. E kalandozó hadjáratok Bizánc felé csupán két esztendővel korábban,
970-ben értek véget, az Arkadiopolisnál elszenvedett súlyos vereség következtében.
Nyugat felé azonban már 955-ben, az augsburgi vereséget követően lezárultak a
kalandozások, s a több mint másfél évtizedes béke után kézenfekvő volt, hogy a
harapófogóba került Magyarország a Német-római Birodalom felé nyisson. Nem volt kétséges,
hogy a békés viszony fenntartásának súlyos politikai ára van. Egyrészt bizonyos területek
átadása, valamint a katolicizmus felvétele.
Géza fejedelem a számára könnyebb oldalról kezdte az engedmények teljesítését, s
még abban az évben, 972-ben bejelentette megtérési szándékát I. Ottónak. Az első
nyugati térítők a rituális kereszténység jellegzetes ismérveit betöltve ünnepélyes
díszmenetben, litániát énekelve, ezüstkeresztet és Krisztus festett képmását
hordozva vonultak be a fejedelmi udvarba, épp úgy, ahogy ezt már évszázadok óta
cselekedték minden megtérítendő nép vezetői körében. E fényes külsőségeket Géza
részéről is csupán egy külsődlegesnek bizonyuló cselekedet követte. Engedelmesen
keresztvíz alá hajtotta fejét. Hogy e tettét mennyire csak politikai szempontok vezették
– a Német-római Császársággal való jó viszony előmozdítása –, azt jól
mutatja, hogy korántsem hagyta el pogány hitgyakorlatát, csupán a katolicizmussal kívánta
azt gazdagítani. Így amikor egyik főpapja megfeddte azért, mert "a mindenható
Istennek és különböző képzelt isteneknek egyaránt áldozott", Géza öntudatosan
azt válaszolta: "elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy két istennek is áldozzon."
Ez a "keresztény" uralkodói mentalitás korántsem volt egyedülálló jelenség a
korabeli Európában.
A katolicizmusnak Európa-szerte jellegzetes ismérve volt, hogy a népvándorlás során
beözönlő pogány, vagy más nem katolikus népeket mindig a vezető réteg, a hatalmi
elit megtérítése révén igyekeztek katolikussá tenni, bizton számítva arra, hogy a
maguk számára megnyert vezetők majd hatalmi szóval az egész népet Róma aklába fogják
terelni. A térítőket általában nemigen zavarta az, ha az uralkodók csak külsődleges
módon vették fel a kereszténységet, hiszen már Nagy Konstantin óta, a frank Nagy Károlyon
át a következő századokban is az számított a jellegzetes európai katolikus uralkodótípusnak,
aki, miközben a kereszténység számos bibliai alapértékét nyilvánvalóan megtagadta
vagy semmibe vette (házasságtörések, közvetlen vagy közvetett gyilkosságok stb.),
teljes hatalmi súlyával kiállt a katolicizmus mellett, s azt a legkeményebb eszközök
bevetésével is igyekezett megerősíteni, terjeszteni.
Géza fejedelem döntése nyomán tehát megnyílt az ország a nyugati térítők előtt.
Az ezredfordulóig tartó első térítőhullám eredményeiről azonban igencsak lesújtó
képet festett az ezredforduló utáni években hazánkban missziós munkát végző
Querfurti Bruno. Az eseményeket kemény kézzel irányító fejedelmi feleségről,
Saroltról szólva a következőképpen jellemezte a helyzetet: "vezetése alatt megkezdődött
a kereszténység, de pogánysággal vegyült a megfertőzött vallás, és rosszabb
kezdett lenni a barbárságnál."
A katolikus térítés második hulláma az 1000-től királyként uralkodó I. István
alatt zajlott le. Ennek kibontakozását nagyban elősegítette az a dinasztikus házasság,
amely István és a buzgó katolikus Gizella, bajor hercegnő között jött létre.
A térítéseket vezénylő királyi udvarban a kereszténység két, egymástól nagyban
eltérő irányzatának együttes jelenléte mutatható ki. S ami igen érdekes, István
mindkettőhöz nevét adta. Az egyik egy erős bibliai hatásokkal átszőtt irányzat.
Igaz, ezt a vonulatot csak egyetlen ránk maradt dokumentum képviseli: István király
intelmei fiához, Imre herceghez. A m? szerzősége nem eldöntött kérdés, az viszont
bizonyos, hogy a király a benne foglaltakra áldását adta. Hiszen e m?ben saját fia,
a királyi trón várományosa számára foglalta (foglaltatta) össze a sikeres kormányzás
alapelveit.
Elsőnek és legfontosabbnak a keresztény hitet jelölte meg, mint amely az uralkodó
sikerének és az ország virágzásának legfontosabb feltétele. Az általa követendőként
bemutatott hitről szólva feltűnő módon megmarad bibliai alapokon, s a tíz fejezetből
álló m?ben említés sem történik a hivatalos katolicizmusnak azokról az elemeiről,
amelyek erőteljesen eltérnek a bibliai mintától, amilyen például a képek, szobrok,
ereklyék tisztelete, a halott szentekhez mondandó ima, Mária-kultusz stb.
Uralkodói megnyilvánulásai és a katolicizmus terjesztése érdekében hozott intézkedései
azonban ezzel éles ellentétben álló felfogáshoz sorolhatók. Ennek az István-kori
királyi udvarban kezdettől fogva hangsúlyosan meglevő, sőt a Magyarországon
terjesztett kereszténység jellegét meghatározó másik irányzatnak a fő jellemzője
a bibliai igazságok jelentős részének durva figyelmen kívül hagyása volt. Az István
király nevében kibocsátott okiratok és hivatalos levelek többsége ennek az irányvonalnak
a dokumentumai. Így például a veszprémvölgyi görög rítusú apácakolostor 1018 körül
kiadott alapítólevele Máriát pogány istennők ismertetőjegyeivel és címeivel ruházza
fel, "Úrasszonyunknak, Istenanyának, örök szűznek" nevezve őt. István buzgó gyűjtője
volt az ereklyéknek, ami a bibliai értékrendtől idegen. Fiáról, a több évi házasság
után gyermektelenül, vadászbalesetben fiatalon meghalt Imre hercegről is feljegyezték,
hogy nyakában állandóan ereklyét hordott.
Erőszakos térítés
E súlyos tehertételekhez járult, hogy a magyarországi kereszténység terjesztésének
módszerei is szorosan kapcsolódtak a több évszázados hivatalos katolikus tradícióhoz.
Ennek meghatározó jegye az erőszak alkalmazása volt. Ennek megfelelően a térítések
Magyarországon gyakran a legbrutálisabb államhatalmi eszközök segítségével
folytak, mivel ezek igénybevétele nélkül nemigen tudtak eredményeket elérni. Jellemzően
mutatja ezt a már említett kortárs, Querfurti Bruno beszámolója is. Ő hosszú éveken
át próbálta békés eszközökkel meggyőzni a Maros és Temes folyók vidékén élő
fekete-magyarokat a római vallás igazságairól. Erőfeszítései azonban teljesen eredménytelenek
maradtak. Végül 1008-ban el is hagyta az országot. A következő esztendőben viszont már
örömmel számolt be II. Henrik német-római császárnak arról a frissen kapott hírről,
hogy a fekete-magyarok, akik között ő sikertelenül igyekezett terjeszteni a katolikus
vallást, most mind megtértek. Igaz, sajnálkozva beszámolt a térítés fő eszközéről
is, miszerint: "a mieink némelyeket megvakítottak."
István az európai tradícióhoz igazodva a törvény teljes szigorával igyekezett
kereszténnyé tenni a nép egészét. Előírták, hogy "tíz falu építsen egy
templomot", s országszerte ennek megfelelően folyt az új vallás templomainak létesítése.
Figyelemre méltó tény, hogy e nagyszámú katolikus ingatlant munkára kivezényelt
emberek, mégpedig döntő részben nem katolikus, hanem pogány hit? magyarok építették.
Ehhez a törvényhez köthető annak a mindmáig működő, de korántsem bibliai elvnek a
magyarországi megjelenése, miszerint a katolikus egyház anyagi fenntartása nem csupán
a katolikus hívek feladata, hanem ahhoz az állam nem katolikus lakóinak is tetemes mértékben
hozzá kell járulniuk.
Hogy az elkészült templomok megteljenek emberekkel, István király mindenkit törvénnyel
kötelezett, hogy vasárnap misére menjen. Aki az otthonmaradást választotta – kivéve
ha a tűz őrzése végett tette ezt, nem lévén még gyufa –, azt meg kellett verni,
és megszégyenítésül le kellett kopaszítani. Aki pedig esetleg munkáját akarta végezni
vasárnap, bármit is dolgozott, el kellett kobozni szerszámait és ruháját. Ha például
a mezőn szántott, akkor ökreit vagy lovait el kellett venni tőle, ami többnyire
egyenlő volt számára az anyagi tönkremenetellel.
A templomokba így beterelt népnek figyelemmel kellett hallgatnia a misét, jóllehet
annak latin szövegéből semmit sem értett. István törvénye kimondta, hogy akik mise
alatt "mormognak és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve, és nem
figyelve a szent olvasmányokra és lelki táplálékokra, ha idősebbek, dorgálják meg
őket és gyalázattal űzzék ki a templomból, ha pedig fiatalabbak és közrendűek, e
nagy vakmerőségükért a templom előcsarnokában mindenki szeme láttára kötözzék
meg és ostorozással, s hajuk lenyírásával fenyítsék meg őket!" E törvényrészlet
az erőszakos módszerek mellett egyben jól megvilágítja a korabeli misék sajátos
hangulatát is.
Kötelezően előírták a tized fizetését is. Aki ezt elmulasztotta, attól egy tizedrész
helyett kilenc tizedrészt kellett elvenni. Mindenki számára kötelezővé tették a
rendszeres böjtöt. Aki pénteken vagy más böjti napokon húst merészelt enni, annak
egy héten át bezárva, sötétben kellett "böjtölnie". (István e törvénye még
igen enyhének tűnhet a korabeli lengyelországi gyakorlathoz képest, ahol a törvény
előírta, hogy aki megszegi a böjtöt, annak a fogait ki kell törni.)
Sokan úgy gondolják, hogy az államhatalmi segédlettel folyó erőszakos térítéseknek
e nem kevéssé visszataszító eszközei és módszerei csupán a korszak vezetőinek sajátos
mentalitásából származtak. Az efféle vélekedések azonban nem vetnek számot azzal a
figyelemre méltó ténnyel, hogy az erőszakos térítések mindmáig meglévő jelenségei
közvetlenül egyes katolikus tanításokból fakadnak. A katolikus egyház szentté
avatott első négy nagy egyháztanítója közül ketten – Szent Ágoston és I. Nagy
Szent Gergely pápa – kifejezetten tanították az erőszakos térítés fontosságát.
S nem maradtak meg a pusztán elvi kinyilatkoztatásnál, hanem az elv gyakorlatba ültetéséről
is gondoskodtak.
Szent Ágoston (354-430), a középkor legnagyobb hatású egyháztanítója ebbéli véleményét
még bibliai idézettel próbálta alátámasztani. 411-ben hitvitában igyekezett az
egyik korabeli keresztény irányzat, a donatisták képviselőit rábírni nézeteik
feladására, akik a katolicizmussal ellentétben elítélték az állam és egyház összefonódását,
valamint a Bibliával összeegyeztethetetlennek minősítették a csecsemőkeresztséget.
Amikor Ágoston minden ékesszólása hiábavalónak bizonyult a katolikus álláspont
elfogadtatására, végső érvként a császár jelenlévő küldöttjéhez fordult, a
Lukács evangéliuma 14. részének 23. versével szólítva fel az államhatalom képviselőjét
a hathatós beavatkozásra, mondván: "Kényszerítsd őket bejönni!" (értsd: a
katolikus egyházba). A szót tettek követték. A hatóságok a donatistákat megfosztották
polgárjoguktól, halálbüntetés terhe alatt betiltották összejöveteleiket, a
donatista vezetőket száműzték, a hívekre pénzbüntetést vetettek ki. Néhány évvel
később írt híres munkájában, a De civitate Dei (Az Isten városáról) cím? művében
Ágoston kifejezetten a mindenkori uralkodók kötelességeként jelölte meg, hogy
alattvalóikat akár azok akarata ellenére is meg kell téríteniük az igaz (katolikus)
hitre.
Csaknem két évszázaddal később a negyedik nagy egyháztanítóként számon tartott
I. Nagy Szent Gergely pápa (590-604) Ágostontól eltérően már nem tartotta szükségesnek
álláspontját bibliai idézetekkel alátámasztani. A konkrét teendőkre összpontosítva
a következőket írta a Szicíliában működő katolikus térítőknek, a katolicizmust
felvenni nem akaró emberek vonatkozásában: "Ha úgy találjátok, hogy nem akarják
megváltoztatni útjaikat, azt kívánjuk, hogy a legnagyobb igyekezettel vessétek őket
fogságra. Ha szolgák, akkor verésekkel és más testi fenyítésekkel kell jobb belátásra
bírni őket. Ha szabad emberek, akkor megtérésüket szigorú elzárással kell elősegíteni,
hogy ők, akik nem akarják meghallani a megváltás üzenetét – amely ki tudja menteni
őket a halál veszedelméből – ha kell, testi szenvedések árán is, de eljussanak a
megkívánt felfogásra."
A magyarországi térítések tehát ebben a szellemben folytak. A királyi hatalom és a
klérus együttes erőfeszítései ellenére azonban a magyar nép katolikussá tétele
csak igen nehezen haladt előre. Ezt mutatják a nagy erej? 1046-os, majd 1061-es pogánylázadások,
s hogy még a század végén uralkodó Szent László is törvényben tartotta szükségesnek
megtiltani, hogy az emberek pogány szokás szerint kutaknál áldozzanak, vagy fákhoz,
forrásokhoz vigyenek ajándékokat. Ekkor is törvényekkel igyekeztek serkenteni a
templomlátogatási kedvet. Előírták, hogy akik vasárnap vagy más ünnepeken
elmulasztják a misére menést, azokat "verésekkel javítsák meg".
2000. 07. 08. (IV/28)
