Amoldvai csángók legkomolyabb kihívása az asszimiláció volt, és lesz a közeljövőben is. Az elmúlt évtizedekben azonban nem a román társadalomba való integráció jelenti a legfőbb veszélyt a csángó fiatalok jövőjével kapcsolatban, hanem a nyugati jólét, az anyagi és kulturális kényelem – mondják a csángókat ismerő szakemberek. A magyar oktatás, a hagyományok őrzése és ápolása, a csángó magyar identitás erősítése az egyik olyan lehetséges válasz, amely talán megállítja a csángó népesség fogyását. A gyermekek taníttatása a hagyományos életvitelt folytató, elzárt csángó településeken komoly teher a szülők számára, ezért a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata valamint magánadakozók minden évben igyekeznek hozzájárulni az iskolakezdéshez Kósteleken, könnyítve a szülők és a gyermekek terheit.
Erdélyben türelem kell az utazáshoz, itt a kis távolság is nagynak számít. A hegyeken és völgyeken át Gyimesbe tartó út azonban kárpótolja az utazót, szépsége és változatossága leírhatatlan. A Gyimesekből az ezeréves határ után, a Tatroson át végtelen hegyi utakon bolyongunk a kicsi falu felé, amelyet néha még a GPS sem talál, kétségbe ejtve az utazót, már ha hajlamos a modern technikára bízni magát. A völgyek mélyén azonban van élet, favágók és szekeresek integetve jelzik az utat. Csak előre, felfelé a hegynek, mondják, és valóban, a sokadik kanyar után a szétszórtan fekvő Kóstelek kinyílik előttünk. Némi román, majd magyar nyelvű útbaigazítás után a nyitott kapun „bésenderülve” megérkeztünk a „Magyar Ház” udvarára, amelyet a Rotary Club épített jó tíz éve Kósteleken. „Jó napot, bácsik!” – hangzik a köszöntés a tanteremből, amit kissé rosszallunk, mert nem érezzük elég vénnek magunkat a megszólításhoz, bár a hajszínünk alapján megjárja a tisztes köszöntés. Zavarunkat látva a tanár, Vaszi Levente magyarázza el: itt ez a szokás, a magázás, és a felnőttek bácsi és néni megszólítása, ami a tisztelet jele. Az alsó osztályosok vannak éppen a „magyarórán”, ahogy itt mondják, éppen táncot tanulnak, lassú csárdást, amihez énekelnek is. Gardonyt vesznek elő a kérésünkre, és azzal kísérik a dalokat. A hangszer hangja kicsalogatja a szellemet a palackból, a gyerekek egyre nagyobb lelkesedéssel, átéléssel éneklik a csángó csűrdöngölőket, szinte követelve a hallgatótól a ritmust, a táncot. Aztán hirtelen csend lesz, s mi önkéntelenül tapsolni kezdünk, a gyerekek pedig boldog mosollyal fogadják a „jutalmat”. Az egyik kislány kihasználja a pillanatot: „Megkaphatjuk-é azokat a szép iskolatáskákat, amiket hozni tetszettek?” Erre mi is feleszmélünk, és a kezükbe adjuk az adományokat, melyek tömve vannak füzettel, színes ceruzákkal, tollakkal és mindennel, ami kincs a számukra, mert szeretnek tanulni. Ezt már Vaszi Levente mondja ebéd közben, mert az jár annak, aki vendég errefelé. Rókagombás tokány, laskával, hozzá házi savanyúság, mert a rókagomba mellé kell a savanyú, különben bántja az epét. Hozzá pityókás kenyér, amit helyben mindenhez esznek, még talán a süteményhez is, mert enélkül éhen marad a csángó.
2019.09.26. (XXIII/39)
