A lövészárkok sosem egyenesek, hogy ha az ellenség egy szakaszt elfoglal, ne tudja végiglőni az egészet – mutat egy fűvel benőtt árokra Bánhidy Zoltán valahol Ásotthalom és Kelebia között, a magyar–szerb határtól alig három kilométerre. Az amatőr bunkerkutató egy túra keretében az egykori magyar védvonal még fennmaradt építményei közül mutat meg néhányat – megidézve a második világháború utáni évek hangulatát.
Rákosi-vonalnak vagy magyar Maginot-vonalnak is nevezték – persze nem hivatalosan – a Déli Védelmi Rendszert, amely 630 kilométer hosszúságban húzódott a magyar–jugoszláv határ mentén Algyőtől egészen Lentiig. A védvonalat a Hadtörténeti Múzeum szakértői is kutatták a kétezres évek elején, de több, a (had)történelem iránt érdeklődő lelkes hobbista is jól ismeri a bunkerrendszer egy-egy – még épen maradt – szakaszát. Közéjük tartozik Bánhidy Zoltán is, aki a rendszerváltás idején határőr kiképző tiszthelyettes volt a határmenti Tompán.
„A magyar narancshoz hasonlóan az ötvenes évek nagyívű szocialista elképzelései közé tartozott, hogy a selyemkóró termésével kiváltják a gyapotot, a növény tejnedvét pedig gumigyártáshoz használják. Mindebből annyi lett, hogy az elszaporodott gyom elnyomja az őshonos fajokat. De legalább van finom selyemfűmézünk” – magyarázza túravezetőnk, miközben egy vaddohányos szakaszon vágunk át, hogy a lövészárok után az első bunkert is „felfedezzük”.
2019.08.09.(XXIII/32)
