Aligha történt valaha olyan hétköznapi találkozás, amely ilyen nagy hatással lett volna a második világháború utáni rock-, sőt kultúrtörténetre, mint amikor Mick Jagger és Keith Richards 1961 decemberében összefutottak London egyik külvárosának vasútállomásán. A dartfordi peronon a két 18 éves zenerajongó – akik látásból már ismerték egymást – a Mick hóna alatt szorongatott lemezek kapcsán elegyedtek szóba. Keith-t különösképpen lázba hozta, hogy a Little Walter és Muddy Waters bakelitek mellett felismerte Chuck Berry legújabb albumát, a Rockin’ on the Hops-ot. A véletlen találkozóból előbb közös lemezhallgatás, majd zenélés lett, és nem volt kérdés az sem, hogy a Brian Jones által 1962-ben életre hívott Rolling Stones nevű formációban is együtt „tolják”.
„Mi testvéreknek születtünk, csak épp véletlenül mások a szüleink” – nyilatkozta egy ízben Richards, bár családjaik különböző társadalmi osztályhoz tartoztak, még ha ugyanabban a városrészben laktak is. A munkáscsaládban felnőtt Keith jó tanuló volt, ám magának való kölyökként ideje nagy részét az udvarukon felállított indiánsátorban töltötte – ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy elálló fülei és kis termete miatt iskolatársai rendszeresen csúfolták, sőt, el is kalapálták. Másik menedéke a zene volt, különösen miután tízévesen kölcsönkapott egy klasszikus gitárt. Kirekesztettségén az sem enyhített, hogy a szakmunkásképző fiúkórusa mellett tagja volt a Westminsteri Apátság Kórusának, és többek között Erzsébet királynő előtt énekelhette Händel Hallelujáját. Később egy művészeti főiskolán csiszolta tovább zenei tudását – bár leginkább a rock and roll érdekelte.
Ezzel szemben Jagger egészen más háttérrel rendelkezett. Édesapja, a polgári családból származó Joe testnevelő tanárból országosan ismert fitneszszakemberré vált, aki Mick és öccse, Chris számára is kötelező napi gyakorlatsort írt elő, amelyeket következetes szigorral be is vasalt rajtuk. A munkásosztályba született édesanyjuk, Eva, a háztartás vezetőjeként férjéhez hasonlóan a gyakorlatias gyermeknevelés híve volt: a két fiúnak részt kellett vennie a házimunkában, és a házi áldást is felváltva kellett mondaniuk – sok más szabály betartása mellett. Mindez – legalábbis a bestseller szerző, Christopher Andersen: Mick Jagger – Egy féktelen zseni extrém élete című könyve alapján – nem jelentette azt, hogy a Jagger gyerekeknek kemény sorsa lett volna, bár egyik iskolatársa szerint Mick félt az apjától, és mindennél fontosabb volt számára, hogy szüleinek megfeleljen.
2018. 08.03. (XXII/31)
