2011 júniusában a Gázai övezetben minden szabadon működő palesztin iszlamista frakció a közelgő harmadik intifádáról beszélt. Az euforikus szónoklatoknak volt némi alapja: a Ciszjordániát uraló és Izrael államát elismerő Fatah, élén Mahmúd Abbásszal, ekkor fejezte be a kétoldalú tárgyalásokat Izraellel, és fordult az ENSZ-hez, hogy vegyék fel Palesztinát a rendes tagok közé. Egy idős, mezítlábas ember, név szerint Khálid al-Batsh, az Iszlám Dzsihád egyik helyi műveleti főnöke, akkor azt mondta a Hetek tudósítójának: a Fatah gyakorlatilag ezzel az unilaterális húzással ismerte el a politikájának tökéletes kudarcát, ami tömegbázisának kiábrándulásához fog vezetni, vagyis szabadvegyértékű dzsihadistákhoz Ciszjordániában.
Bár a harmadik intifáda – annak köszönhetően, hogy Abbász el tudott érni néhány sovány eredményt az ENSZ-nél – 2011-ben elmaradt, a Fatah politikai erózióját gyakorlatilag minden politikai elemző érezni kezdte.
A palesztinok kiábrándultak a mérsékelt oldalból, amely évek óta az izraeli hatóságokkal együttműködve kormányozta a palesztin autonóm területeket, és a csalódást tovább tüzelték a folyamatos korrupciós botrányok, a politikai hatalom utódlásának tisztázatlansága (az 1935-ben született Abbász teljhatalmú uralkodó a Palesztin fennhatóságban) és a kétoldalú tárgyalási politika totális kudarca. Abbász hosszú regnálása során nemhogy a kétállamos megoldást nem tudta kikényszeríteni, de azt sem, hogy Izrael felhagyjon a telepek építésével Ciszjordániában. Némi puffogtatásra tellett csak a nemzetközi porondon, de ettől a Fatah nem lett népszerűbb a palesztinok körében.
2015. 12. 18. (XIX/51)
