A jobb sorsra érdemes Közép-afrikai Köztársaság a világ legveszélyesebb országai közé tartozik – olyan „társaságba”, mint például Afganisztán, Szíria vagy éppen az anarchiába süllyedt Szomália. Az utóbbi 150 évben a térség szebb napokat nemigen látott: a 19. század közepétől a muszlim rabszolgakereskedők az ország keleti részét gyakorlatilag deportálták. A 20. században a francia gyarmati lét hozott ugyan némi fejlődést, de a rabszolgaság és a kényszermunka gyakorlata sokáig tovább élt.
A függetlenség 1958-ban történt kikiáltását pedig sorozatos puccsok és vérontások követték, egészen a mai napig. Tavaly éppen az ugyancsak katonai eszközökkel hatalomhoz jutott Bozizé tábornok uralmát döntötte meg a többnyire iszlám szervezeteket tömörítő Séléka (magyarul: Szövetség) nevű politikai-fegyveres koalíció. A fővárost, Banguit is elfoglaló, Csádból támogatott muzulmán fegyveresek módszeresen gyilkolták a lakosságot, gyakran egész falvakat irtottak ki. A velük szemben szerveződött, keresztényként aposztrofált Anti-Balaka csoport (a balaka szó machetét jelent) szintén válogatott kegyetlenkedésekkel válaszolt az erőszakra. A helyzet eszkalálódását csak a francia és nemzetközi békefenntartó erők megjelenése akadályozta meg, amelyek jelenleg is őrzik a törékeny békét.
„A Közép-afrikai Köztársaság azoknak az afrikai országoknak a sorába tartozik, amelyeket sajnos véres polgárháborúik tesznek ismertté” – jegyezte meg a Heteknek Flaisz Endre, a Hit Gyülekezete lelkésze, aki decemberben egy bő hetet töltött vendégelőadóként az ország fővárosában működő, Afrikai Missziós Központ nevet viselő teológiai főiskolán. Bár a nyugati médiában rendszerint igyekeznek a közép-afrikai polgárháborút nem vallási indíttatású konfliktusként magyarázni – vagy ha mégis, akkor a keresztényeket éppúgy elmarasztalják, mint a muszlimokat – Banguiból nézve a képlet nem egészen ez.
2015. 01. 01. (XIX/1)
