Milyen volt zsidónak lenni a német megszállás előtt, hogyan emlékszik arra az időszakra?
– 1924-ben születtem, és gyerekfejjel még nem sok mindent értettem meg a világból, de valahogy belém ivódott, hogy mi másodrendű emberek vagyunk. Emlékszem, hogy 1933-ban édesapám unokabátyja Berlinből családostól kivándorolt Izraelbe, és előtte eljöttek hozzánk a Kecskemét melletti Hetényegyházára, hogy elbúcsúzzanak. A fejem felett beszélgettek olyanokról, hogy Hitler milyen veszélyes, és hogy ki kell vándorolni. Akkor hallottam erről először.
A helyzet 1938, vagyis az első zsidótörvény után kezdett igazán rosszra fordulni. Az 50 holdas birtokunkon az időközben megözvegyült anyukám egyre kevésbé gazdálkodhatott. Azt sem nézték jó szemmel, ha az iskolai bálon – amit a hetedikesek adtak a nyolcadikosoknak – zsidók is jelen vannak, bár engem a keresztény fiúk külön elkértek anyukámtól, és én rettentő büszke voltam erre. Arra is tisztán emlékszem, hogy egy szép napon két csendőr jelent meg nálunk. Lóhátról odaszóltak nekünk – a nővéremmel éppen az udvaron voltunk –, hogy hol van rólunk a sárga csillag. Azt feleltük, úgy tudjuk, azt csak az utcán kell hordani. Erre az volt a válasz – még ma is itt van a fülemben –, hogy a sárga csillagot a hálóingünkön is viselnünk kell.
2014. 03. 28. (XVIII/13)
