A magyarok többségének talán fogalma sincs arról, hogy ki volt a megkritizált Esterházy János. Pedig egy olyan politikusról van szó, aki a szlovák bábállam fennállásának idején (1939–1944) következetesen kiállt a kisebbségben lévő magyarok ügyében, fellépett a náci eszmékkel szemben. Tette ezt mint elkötelezett hívő. Nevéhez köthető a mondás: „A mi jelünk a kereszt, és nem a horogkereszt.” A jeruzsálemi Jad Vasem el is ismerte mint Világ Igazát, aki az üldözött zsidóság érdekében kiállt a holokauszt idején.
Simon Attila szlovákiai magyar történész így kommentálta a nyilatkozatot: „Figyelembe kell venni Gašparovič elnök úr morális képességét és adottságait. Nagyon sokszor színt váltott már az elmúlt évtizedek során: volt kommunista, Mečiar-párti, aztán Mečiar ellenzéke lett. Ő mindig azt mondja, amit úgy gondol, hogy a közhangulat megkíván tőle. Gašparovič nem sokat tud a történelemről, és azok a tanácsadók, akik őt körülveszik, valószínűleg úgy gondolják, hogy valamilyen politikai okok miatt az a fontos, hogy Esterházyt fasisztának minősítsék. Bár lehetnek Esterházyval szemben fenntartásaink, de nyilvánvaló, hogy ő nem volt fasiszta, mélyen hívő, konzervatív emberként számára a náci ideológia olyan idegen volt, mint mondjuk a kommunista ideológia.”
Lebovits Imre nyugalmazott egyetemi docens nyílt levelet írt Gašparovič köztársasági elnöknek. Indoklása szerint azért volt kötelessége Esterházy mellett kiállni, mert holokauszt-túlélőként az a véleménye, hogy az embermentő tevékenység nem zsidó ügy, hanem az emberiesség és a humanizmus körébe tartozik. Véleménye szerint a szlovák politika részéről alap volna, hogy legalább holtában adjuk meg azt az elégtételt, ami Esterházynak jár. Azért is, mert mint a csehszlovákiai magyar közösség elismert vezetője mindig is támogatta például a szlovák autonómiát. Hasonlóan, a magyar közösség jogaiért is harcolt, de mindkettőt a Csehszlovák Köztársaságon belül képzelte el – annak ellenére, hogy a trianoni békeszerződést elutasította. A későbbi szlovák állam nemzetgyűlésében egyedüliként nem szavazta meg azt a törvényt, amely a zsidók deportálását rendelte el. Tette ezt egy olyan államban, amely gondolkodás nélkül internálta saját cseh és szlovák polgárait is. A képet árnyalja, hogy Esterházy korábban támogatott zsidóellenes rendelkezéseket. Például a zsidó vagyon árjásításánál felszólalt, hogy a magyaroknak is juttassanak ebből. Hasonló példát hozhatunk az anyaországi magyar politikusok közül is: Bajcsy-Zsilinszky Endre fajvédő politikusként indult, majd 1944 márciusában, a német megszálláskor egyedüliként fogott fegyvert, és lőtt a Gestapo nyomozóira.
Esterházyt 1944-ben a nyilasok elfogták, majd a szovjetek hurcolták el, és tíz évre ítélték. A csehszlovák bíróság halálra, majd életfogytiglanra, végül huszonöt évre ítélte. Egy morvaországi börtönben halt meg, a hamvait máig nem adták ki a családnak.
Kiderült, hogy Esterházynak, aki mélyen elítélte Trianont, volt választása 1938 novemberében a Felvidék visszacsatolását követően. Miniszter lehetett volna Magyarországon, ő mégis a hatvanezres szlovákiai magyarsággal való sorsközösséget vállalta, mert úgy érezte, hogy ez a küldetése. A gróf számára ez tulajdonképpen csapda lett. Ha ellentmondott a szlovák törekvéseknek, akkor azt mondták, hogy a fasiszta Horthy-rendszer kiszolgálója, ha Tisóékkal lojális, akkor azért fasiszta. Esterházy János egykori bírósági ítéletéből egyértelműen látszik, hogy olyan politikai ítélet született, amely az objektív tényeket nem vette figyelembe.
Huncsik Péter szlovákiai író szerint Esterházy szlovák megítélésének az alapja egy apróságban rejlik. Európának a háború utáni elrendezéséről van szó. Élő tanúja volt, hogy Szlovákia nem volt győztes állam. A háború utolsó éveiben eldöntötték a nagyhatalmak – elsősorban Sztálin javaslatára –, hogy újra össze kell hozni Csehszlovákiát, amely győztes állama lesz a háborúnak. A szlovák nemzeti felkelést moszkvai akarat kezdeményezte, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy hősöket teremtsen, akikre lehetett hivatkozni, hogy a szlovák népnek az az álma, hogy a csehekkel közös országban éljenek, sohasem változott meg. Esterházy ezt az elejétől a végéig ki tudta volna forgatni.
Simon Attila szerint a szlovákok nem fogják felmenteni Esterházyt: ő azok közé a szlovákiai magyar politikusok közé tartozott, akik nagyon tudatosan törekedtek a két háború között a magyarlakta területeknek Magyarországhoz való visszacsatolására. Szlovák szemszögből ez a tevékenység árulásnak látszik. Másrészt a második világháború után a csehszlovák nemzetállamban a magyarságot kollektíve bűnösnek nyilvánították, de nyilvánvalóan kellett egy olyan személyiség, akiben ezt a bűnt megtestesítik – ez a személy lett Esterházy János. Ha felmentenék, akkor a szlovák közvéleménynek, a szlovák történészeknek el kellene ismerniük, hogy mindaz, amit a szlovákiai magyarokkal tettek a második világháború után, az teljesen alaptalan és jogtalan volt.
Esterházy János a következő szavakkal üdvözölte Horthyt: „Mi, itt maradt magyarok ígérjük, hogy kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek, és velük együtt dolgozunk egy szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy tiszteljék a legmélyebb tisztelettel, és a szlovákok nemzeti érzését ne bántsák.” Miközben problémának érezzük, hogy a szlovákok hogyan viszonyulnak Esterházyhoz és kollektíve a magyarokhoz, felmerül egy kérdés: vajon itt Magyarországon mi szembenéztünk-e a dolgainkkal?
Huncsik Péter hangsúlyozta: „1867 és 1914 között valójában mi magyarok egzisztenciális fenyegetést jelentettünk a szlovákok számára. Mi akartuk őket beolvasztani, bezártuk az intézményeiket, iskoláikat. Ekkor épült be a tudatukba, hogy a magyar ősellenség. Jó lenne, ha ezt mi így ki mernénk nyugodtan mondani, és nem kezdenénk misztifikálni, hogy micsoda liberális dolgokat csináltunk mi a millenniumnál, és jó lenne azt mondanunk esetleg, hogy bocsánat, ezt mi nagyon elrontottuk.”
2011. 10. 07. (XV/40)
