1937-től kezdve – a háború éveit leszámítva – mind mostanáig szovjet
kutatóállomások működnek a Jeges-tenger úszó jégtábláin: megfigyeléseikkel
segítik a gyakorlatilag máig is szovjet monopóliumnak számító, jégtörők
segítette hajózást az északi-tengeri úton. 1971-ben egy külföldi
újságírócsoporttal magam is jártam az Északi-sark 19 nevű kutatóállomáson, amely
jégtábláján éppen a pólus közelében sodródott, és amelyet csak repülőgéppel
lehetett megközelíteni. Az ott dolgozó másfél tucatnyi munkatárs részletesen
beszélt nekünk munkájáról, ám azt már akkor is sejtettük, hogy nem mindenről.
Abban az időben ugyanis az Arktisz jelenségeinek, állapotának kutatása, állandó
megfigyelése már nemcsak tudományos vagy hajózási szempontból volt fontos. Mint
a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti legrövidebb útvonalon, egy harmadik
világháború esetén erre repültek volna – mindkét irányban – az atomtöltetet
szállító bombázó repülőgépek és interkontinentális rakéták. De a sarki jégpáncél
alatt rejtve közelíthették volna meg céljukat a hasonló fegyverekkel ellátott
tengeralattjárók is.
A szovjetek óriási pénzeket fordítottak a – tudományos és attól
elválaszthatatlan katonai célú – kutatásra a már-már mare nostrumnak (saját
beltengernek) tekintett Jeges-tengeren.
A hajók kísérésére tucatjával építették a – részben atomerő-meghajtású –
jégtörőket, amelyeknek segítségével az északi-tengeri úton négy, sőt még több
hónaposra tolták ki a nyári navigáció idejét.
A hidegháború végeztével az Arktisz sokat veszített hadászati jelentőségéből.
Megjelent viszont egy új tényező: a sarki óceán fenekén található, állítólag
kolosszális szénhidrogénmezők a Csukotka–Murmanszk–Északi-sark háromszögben. A
világ szénhidrogén-tartalékainak fogyásával, a kőolaj árának emelkedésével
ugyanis a nem túl távoli jövőben valószínűleg még az ebben a térségben
olyannyira költséges kutatás és kitermelés is szükségessé és kifizetődővé
válhat. Annál is inkább, minthogy a tudósok többségének előrejelzése szerint a
globális felmelegedés hatására az állandó jég határa tovább húzódik északra, és
akár már 2040-re többnyire jégmentes lehet a szóban forgó tengeri körzet nagy
része. Természetes, hogy az Egyesült Államok nem hagyhatja ezt figyelmen kívül.
Az oroszok azt állítják, hogy a Lomonoszov- és a Mengyelejev-gerinc, valamint
több más víz alatti hegylánc, amely több mint 3000 méterrel emelkedik ki a
Jeges-tenger fenekéről, az úgynevezett szibériai tábla folytatása. Vagyis
kontinentális talapzatnak minősíthető, s ily módon – szerintük – orosz tulajdon,
saját gazdasági övezetük, amelyet csak ők aknázhatnak ki. 2001-ben Oroszország
bejelentette igényét az Északi-sark alatti 1,2 millió négyzetkilométernyi
tengerre (tengerfenékre). Az ENSZ azóta sem képes igazságot tenni ebben a
kérdésben. Tudniillik az orosz állítás vitatható, és vitatják is. Dánia például
a Lomonoszov-gerincet a fennhatósága alá tartozó Grönland folytatásának tekinti.
A kanadai Ellesmere-sziget ugyancsak közelebb van az Északi-sarkhoz és a
gerinchez, mint az orosz szárazföld.
A messzi északon található norvég Svalbard szigetcsoportot birtokló Norvégia
ilyen alapon szintén bejelenthetné igényét. Ted Neild angol geológus egyszerűen
nonszensznek nevezi az orosz követelést.
2007. 08. 03. (XI/31)
