hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Város Moszkva alatt
Sztálin titkos metrót építtetett a pártelitnek

2007. 06. 27.
Moszkva, úgy tűnik, elkezdte „kinőni magát” – a város vezetői azt fontolgatják, hogyan lehetne lefelé terjeszkedni: ott, a felszín alatt van még hely új utak, parkolók, bevásárlóközpontok és új metróvonalak számára. A nagyszabású terveket azonban a titkosszolgálattal is alaposan egyeztetni kell majd: Moszkva alatt nem kevés létesítmény van – gyakorlatilag egy sajátos város hatalmas raktárakkal, komoly úthálózattal, és persze az elvtársak búvóhelyeivel. Sztálin pedig nem csak a népnek, magának is épített metrót: jelenleg komolyan latolgatják e titkos vonalaknak a megnyitását.

A föld alatti építkezés nem a huszadik században kezdődött az orosz
fővárosban: korábban a fő építtetők kereskedők, a cár és az egyház voltak. A
várost sűrűn körülvevő kolostorok valóságos erődökként funkcionáltak, és
mindegyik rendelkezett föld alatti járatokkal, melyek egy része raktárként
szolgált, másrészt menekülési útvonalat jelentettek; de nagyszerűen megfeleltek
börtönnek, sőt zajlottak itt kivégzések is nemegyszer.

A szocializmus nagyívű építkezései sem csak a felszínen zajlottak: föld alatti
villanytelepek, tárolók, bunkerek új útvonalhálózatok jelentek meg, és a Moszkva
alatti világra rákerült a „szigorúan titkos” pecsét. Sztálin nevéhez fűződik a
metró kiépítése a fővárosban, azonban sokáig csak nagyon kevesen tudták, hogy
léteznek titkos metróvonalak is. Figyelmes kutatók egy-két jelből régen rájöttek
erre; történelmi tény például, hogy Sztálin 1941-ben a november 7-ei beszédét az
egyik metróállomáson mondta el, viszont előtte senki sem látta őt kijönni a
főparancsnokság épületéből. Egy útvonal vezet a reptérre, egy a Vezér villájához
és jó pár a Kremlbe, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A sztálini „Metró 2” alig különbözik a jelenlegitől: alagútjainak átmérője,
infrastruktúrája ugyanolyan, mint a mainak, egyedül a sínek vannak a talajba
süllyesztve, hogy autók számára is  járható legyen.

Ez persze nem mindig volt így. 1992-ben jelentek meg az első erről szóló
publikációk (melyek egyrészt szemtanúkra, másrészt amerikai forrásokra
hivatkoznak), \'93-tól azonban teljes csend övezte a témát a sajtóban – szinte
biztos, hogy nem az érdeklődés hiánya miatt… Később annyi legenda és rémtörténet
kapott szárnyra, hogy a moszkvaiak többsége elkezdett kételkedni abban, hogy az
egész „Metró 2” ügyből bármi is igaz. Oroszországban ma külön internetes
fórumban számolnak be föld alatti kalandjaikról azok az úgynevezett diggerek,
akik szenvedélyesen kutatnak a nemrég még szupertitkos „odalentvalók után” –
legyen az raktár, menekülőút vagy bunker. Az egyik ilyen „felfedező”, egy volt
katonaorvos, Vlagyimir Gonyik huszonöt éve tanulmányozza a „város alatti
várost”. Érdeklődése tárgyáról és a készülő műről egyedül felesége tudott;
akkoriban jóval kevesebbért is eltűntek emberek. Kezdeti sejtéseit, hogy odalenn
valami zajlik, egyre több apró jel igazolta: orvosi munkája során többször
kezelt „vakondokat” – vagyis olyan embereket, akik huzamosabb ideig napfénytől
elzárva végezték a munkájukat. Így ír róluk: „Már a küszöbről felismertem őket:
sápadt arc, kötött mozdulatok és kissé tompa tekintet, zárkózottság… Némelyikük
fóbiától szenvedett – volt, aki a bezártságtól, volt, aki a nagy terektől félt
–, őket többnyire felszíni szolgálatra kellett átcsoportosítani, vagy akár el is
bocsátani a katonaságtól.” Az orvos fehér hajú, vöröslő szemű albínókkal is
találkozott praxisa során – ami annyira maradandó élmény volt számára, hogy
későbbi regényét is velük népesítette be. Mikor már nem orvosként dolgozott,
elkezdett tudatosan kutatni: sehogy se hagyta nyugodni, mi van Moszkva alatt.
Többször találkozott olyan nyugdíjasokkal, akik évtizedeket töltöttek odalenn.
„Istenem, mennyire rettegtek! – írja róluk. – A félelem szünet nélkül ott volt
a szemükben: az öregek túlságosan is tisztában voltak vele, mi történt azokkal,
akik kinyitották a szájukat.” Ezek az idős emberek többnyire nyomorúságos
körülmények között tengődtek, de legtöbbjük úgy gondolta, így van rendjén. Csak
egy kis hányaduk érzett keserűséget: ők homályosan megsejtették, hogy miután
kihasználták őket, maximálisan kizsigerelve a boldog jövőről szóló üres
lózungokért cserébe, igazából a sorsukra hagyták őket. „Néha azonban rám
mosolygott a szerencse – folytatja Gonyik –, találkoztam olyanokkal is, akik
felfogták: ugyan kinek kellenek már az értelmetlen titkok, melyek emberek
tízezreinek munkáját falták be, miközben ők majdnem éheztek?” Ilyenkor könnyen
ment a beszélgetés. Aztán az író egyszer csak úgy döntött; itt az idő, hogy maga
menjen le. Az első behatolás a Moszkva alatti világba véletlenszerűen adódott.
Egy építkezésen az elbontásra váró régi ház pincejáratait követte, míg egyszer
csak meghökkentő látvány tárult elé. „A föld belsejében ódon boltívek,
oszlopsorok szegélyezte utak, hatalmas alagutak és termek sorakoztak, melyeket
utak és mellékutcák kötnek össze, olykor több szinten” – írja.

Évekig tartó felderítő portyái eredményeképpen végül is arra a következtetésre
jutott, hogy Moszkva központi részében kis helyismerettel gyakorlatilag
bármelyik épületből bármely másikba el lehet jutni. A szocializmus virágkorában
valóságos bunkerépítési láz alakult ki. Sztálin kezdte a bombázások sűrűsödtével
1941-ben. A villája alatt épült erődítmény szakértők szerint a mai napig kibírna
egy komoly légitámadást. Ami a kialakítást illeti – szerény, kódzáras ajtón
belépve lépcső indul lefelé –, olyan, amilyennel bármelyik lakóházban
találkozhatunk. Sztálin azonban soha nem használta a lépcsőt, ő parkettával,
faburkolattal ellátott lifttel közlekedett. Több folyosó is épült, elkerülendő a
Vezér találkozását a személyzettel: a szakácsok, takarítók útvonalát fehér
csempe borítja, míg Sztálin márványfalak között járt fényes parkettán. Itt a
föld alatt folytak a megbeszélések a Generalisszimusz és a Védelmi Tanács
között, a tölgyfa borítású, csillárokkal díszített tanácsteremben. Természetesen
később is a politikai elit minden egyes tagjának volt egy föld alatti lakrésze;
kényelem és minőség a poszttól függően, a magasabb beosztásúaknak például
150-180 négyzetméteres „apartman” jutott, amely irodából, pihenőhelyből és
konyharészből állt.

A tervezők igyekeztek mindenféle módon elfeledtetni az elvtársakkal, hogy föld
alatt vannak: igényes, a  fentihez hasonló berendezés, néhol fotóposzteres
kilátásimitáció az ablakon. „Elképesztőek ezek az objektumok; leírhatatlanul
drágák – ugyanakkor gyakorlatilag haszontalanok” – írja minderről Gonyik. A
vezetők még akkor is megszállottan folytatták a bunkerek és más föld alatti
létesítmények építését, mikor már egyértelmű volt azok hiábavalósága. A pénz, a
nyersanyagok, az emberi erő gyakorlatilag eltűnt a  föld alatt – amikor pedig az
országnak annyira szüksége lett volna minderre. Tény, hogy e létesítmények
tulajdonképpen inkább megnyugtatásra szolgáltak, valódi védelemre nem –
tekintve, hogy egy európai NATO-bázisról kilőtt rakéta pár perc alatt ideér.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!