Putyin ifjú támogatói Moszkvában Fotó: AP
Mint ismeretes, az orosz elnök Münchenben azzal vádolta az Egyesült
Államokat, hogy új fegyverkezési versenybe kényszeríti a világot, és
„gátlástalanul” használja a katonai erőt a nemzetközi konfliktusok kezelése
során.
Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a The Washington Postban igyekezett
magyarázni főnöke szavait. Az Egy hidegháború épp elég volt című írásban Lavrov
megpróbálta megértetni az amerikai olvasókkal, hogy Oroszország egyáltalán nem
ellenséges a Nyugattal szemben és nem is veszélyezteti azt. Sokkal inkább
Oroszország tart a Nyugattól. Putyin beszéde leginkább az oroszok csalódottságát
jeleníti meg a Nyugattal, és a Nyugatnak a Szovjetunió szétesését követően
kialakított Oroszország-politikájával kapcsolatban.
„Az orosz polgárok azt kérdezik maguktól, tulajdonképpen ki fenyeget kit? A
Varsói Szerződés tizenöt éve kimúlt. Mit kell Oroszországnak gondolnia akkor,
amikor a NATO rakétaelhárító egységeket telepít Kelet-Európába?” – teszi fel a
kérdést cikkében Lavrov. Putyin szavait kommentálva a következőket írja: „Nem,
ez nem egy újabb hidegháború. Putyin világlátásában az erős Oroszország együtt
létezik az erős Egyesült Államokkal és a szintén erős Európával, Kínával,
Indiával, Brazíliával és másokkal.”
Bár a diplomáciában nem divat igazat beszélni, mégis úgy vélem, Lavrovnak itt
hinni lehet. Többször átolvasva Putyin beszédét, nem találtam benne semmi olyat,
ami alapján az új hidegháborúra vonatkozó következtetéseket le lehetne vonni.
Pont az ellenkezőjéről beszélt. Arról, hogy „az egyes ország biztonsága a
közösség biztonsága is”. A hidegháború után viszont sok fel nem robbant akna
maradt hátra ideológiai sztereotípiák, kettős mérce és a blokkelvű gondolkodás
formájában, amelyek a fenyegetettség érzését hozzák létre az oroszokban.
A NATO-ról szólva Putyin nem vonta kétségbe annak létjogosultságát és nem
követelte felszámolását sem. De két olyan dologról is beszélt a hallgatóságának,
amelyek megrettentették Oroszországot a NATO jugoszláviai bevetése kapcsán. Az
első, hogy a NATO egyes tagjai úgy vélték – és vélik ma is –, hogy bármely
ország ellen kezdeményezhetnek hadműveletet a NATO vagy az EU döntése alapján,
ahhoz nem szükséges az ENSZ felhatalmazása. Az orosz államfő viszont úgy véli,
„csak akkor tekinthető legitimnek az erő alkalmazása, ha azt az ENSZ keretein
belül döntötték el. Az ENSZ nem váltható ki sem a NATO-val sem az EU-val”.
A második lényeges momentum a NATO magatartásában az alakulatok átgondolatlan
elhelyezése volt Oroszország határainál. Már nem egyszer írtam arról, hogy
Oroszországban nemcsak a hatalom, hanem a lakosság is mind negatívabban
viszonyul a NATO-hoz. Ebben több szovjet időkből visszamaradt reflex is szerepet
játszik ugyan, de van egy új elem is: az az érzés, hogy Oroszországot elárulták:
az oroszok „letették a fegyvert” és elmentek Európából, a NATO pedig máris a
helyükre lépett, folyamatosan a nyomukban, a nyakukban van. Az pedig különösen
sértő számukra, hogy a világ úgy viszonyul Oroszországhoz, mintha kimondatlanul
is vereséget szenvedett volna, nem pedig saját akaratából hagyott fel a
hidegháborúval.
„Teljesen jogszerűen kérdezhetjük, ki ellenében történik a bővítés” – utalt
Putyin a rakétavédelmi rendszerek európai telepítésére, jól érzékeltetve a
politikai körök és a lakosság széles rétegeinek hangulatát. „Európát ténylegesen
fenyegető rakétarendszerrel egyik „problémás ország” sem rendelkezik, és a
belátható jövőben nem is fog ilyenre szert tenni. De még az Egyesült Államok
ellen feltételezett támadás esetén is, Észak-Korea nem Nyugat-Európa egén
keresztül fogja robbanótöltetét célba juttatni.” Beszédében az orosz elnök utalt
arra is, hogy a hagyományos haderő leszereléséről 1999-ben aláírt egyezményt
Oroszországon kívül mindössze három ország ratifikálta, a többiek egyelőre
elutasítóak. Így érthető, hogy a NATO orosz határokhoz való közeledésével az
oroszok tartanak attól, nehogy fegyvertelenek maradjanak esetleges
vetélytársaikkal szemben. Ezzel kapcsolatban felvetette azt is, hogy „hol vannak
azok az ígéretek, amelyeket a nyugati partnereink a Varsói Szerződés
felbomlásakor tettek? Hadd idézzem Werner generális, NATO-főtitkár szavait,
melyek 1990. május 17-én Brüsszelben hangzottak el: Maga a tény, hogy nem
helyezünk el semmilyen NATO-alakulatot az NSZK határaitól keletre, a Szovjetunió
biztonságának szilárd garanciája. Hol van ez a garancia?” – kérdezte müncheni
hallgatóságától az orosz elnök.
Putyin emlékeztetett továbbá arra is, hogy Moszkva és Washington között
megállapodás van érvényben a stratégiai atomfegyverek csökkentéséről.
Oroszország szigorúan és következetesen végrehajtja vállalt kötelezettségeit –
hangsúlyozta, majd hozzátette: Ha ma itt előttünk az Egyesült Államok új védelmi
minisztere bejelenti, hogy a felesleges atomrobbanófejeket Washington nem
rejtegeti tovább sem raktárakban, sem a párna vagy a paplan alatt, kérem önöket,
felállva tapsolják meg!” (lásd erről keretes írásunkat). Vlagyimir Putyin
hangsúlyozta, Oroszország szigorúan tartja magát az atomsorompó-egyezményekhez,
és ezen a jövőben sem kíván változtatni. Látható tehát, hogy Putyin beszédében
nincs fenyegetés sem Amerika, sem a Nyugat irányában. Nem egy új hidegháborúval
riogat, hanem félelmét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a Nyugat az előző
hidegháborút sem fejezte be a Szovjetunió feloszlásával.
A hidegháborúval való fenyegetést az orosz elnök következő szavaiba lehetett
beleérteni: „El kell gondolkodnunk saját biztonságunk szavatolásáról.” A mondat
valóban lehetővé tesz ilyen belemagyarázást, a szövegkörnyezet azonban nem.
Putyin a kis- és közepes hatótávolságú rakéták megsemmisítéséről beszélt, amiről
még az 1980-as években állapodott meg az Egyesült Államok és az akkori
Szovjetunió. Mint mondta: „Ez a megállapodás sajnos kétoldalú maradt, mára már
országok egész sora – többek között a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság,
Dél-Korea, India, Irán, Pakisztán, Izrael – birtokol ilyen osztályú
hordozórakétákat. Csak az Egyesült Államok és Oroszország mondott le az ilyen
fegyverekről.” Putyin tehát itt nemcsak Oroszország biztonságáért aggódott,
hanem az Egyesült Államok biztonságáért is. Szerinte Moszkvának és Washingtonnak
szövetségesként kell fellépniük harmadik országok felé az olyan fegyvernemek
korlátozása végett, amelyről maguk lemondtak.
Ismétlem, Putyin kijelentései az orosz nép hangulatát és félelmeit tükrözték
beszédében. Ő maga européer, sokkal inkább, mint az orosz lakosság, amelynek
nyolcvan százaléka nem is tartja magát európainak. Az orosz elnök Szentpétervár
szülötte, hosszú évekig élt Európában. Ad a Nyugat róla és országáról
kialakított véleményére, és reálisan értékeli Oroszország teljesítőképességét. Ő
tehát nem fog kesztyűt dobni a Nyugatnak, de 2008-ban valaki más váltja őt az
elnöki poszton. Bárhogy is igyekszik méltó utódot találni, az egy másik ember
lesz. Más nézetekkel és más tettekkel. Az új elnöknek biztosan nem lesz akkora
népszerűsége, mint Putyinnak, így pályája elején a politikai elit és a lakosság
többségének hangulatához kell majd hangolnia politikáját, sokkal inkább, mint a
távozó elnöknek. Ez a hangulat pedig nem a Nyugatnak kedvez. Tizenöt éve még
kedvezett, a 90-es évek közepétől azonban más irányba mozdult el.
A szociológiai felmérések elemzéséből kiderül, hogy mára az orosz társadalom
nagymértékben visszafordult a (szovjet) múlthoz. Ebből az következik, hogy az
orosz elnök által Münchenben jelzett problémák megoldatlansága könnyen a régi
ellenségkép felelevenítéséhez vezethet a NATO, Amerika és a Nyugat
főszereplésével. Ezt tükrözik a fegyveres erők képviselőinek kijelentései, akik
nem haboznak leszögezni, hogy stratégiai rakétákkal célozzák meg Csehország és
Lengyelország területét, amennyiben ott NATO-rakétaelhárító egységek jelennek
meg. Figyelembe kell venni a hadsereg gondolkodásmódját, amelynek mindig konkrét
ellenségképre van szüksége, hiszen ez igazolja létezését.
Nagyon fontos észrevenni az orosz hadsereg beállítottságában egy további
momentumot is: se az orosz, de még a szovjet hadsereg sem a NATO, vagy a Nyugat
katonai erejével szemben nem veszítette el a hidegháborút. Ők úgy érzik, a
politikusok árulták el őket, elsősorban Gorbacsov és Jelcin. Nem egyszerűen
kivonták őket Európából, hanem olyan rövid határidővel vezényelték őket haza,
mintha az önkéntes kivonulás megfutamodás lenne az ellenfél elől. Az orosz
katonák ezt a megfutamodást indokolatlan megalázásként élik meg mind a mai
napig, hiszen ők annak a hadseregnek a katonái, amely szétverte a fasizmust
Európában, és évtizedeken át állt szemben az egész Nyugat és Amerika katonai
erejét megszemélyesítő NATO-val.
Hidegháború tehát a közeljövőben szinte biztosan nem lesz, de az orosz elnök
által említett „fel nem robbant aknák” még sok gondot okozhatnak.
2007. 03. 30. (XI/13)
