hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A földi Jeruzsálem
Álom Jeruzsálemről – a Hetek vitasorozata

2002. 10. 14.
Szántó T. Gábor álma egy nemzetközi Jeruzsálemről nem egészen eredeti, hiszen erről az ENSZ közgyűlése már 1947. november 29-én döntött. Sajnos akkor az arabok semmibe vették az ENSZ határozatát, ezért nem jött létre a palesztin állam, és Jeruzsálemet felosztották. Mivelhogy az ENSZ Izraelt illetően se nem semleges, se nem megbízható, Izraelben ennek a javaslatnak nincs sok híve. Sokan emlékeznek még arra, amikor Nasszer egyiptomi elnök 1967 májusában az ENSZ békefenntartó csapatainak kivonulását követelte a Sínai-félszigetről, és az ENSZ ennek azonnal eleget tett, ami hozzájárult a hatnapos háború kitöréséhez. Szántó – mint sokan mások is – azt hiszi, a zsidó állam létesítésével (az ENSZ) "nemzetközi-diplomáciai jóvátételt akart szolgáltatni a zsidó nép számára". 



Palesztin munkások javítják a Templom-hegy falát. Ingatag status quo

Az arab propaganda is azt hangoztatja, hogy Izraelt a holokauszt miatti kárpótlásul alapították "arab területen", annak ellenére, hogy azt nem az arabok követték el. Való igaz, hogy a brit Peel-bizottság már 1937-ben az ország megosztását javasolta úgy, hogy egy nagyon kicsi zsidó állam jöjjön létre. A zsidók ezt elfogadták, a palesztinok azonban nem. Ez a holokauszt előtt volt. A britek ellenezték Izrael létrejöttét, és minden eszközzel segítették a fiatal zsidó államra törő arab hadseregeket. Amerika tartotta magát az embargóhoz, mivel anyagi érdekei inkább az olajtermelő arab országokhoz fűződtek. Egyedül a Szovjetunió és csatlósai voltak hajlandók 1948-ban – deviza ellenében – fegyvereket szállítani Izraelbe.

Az Izrael iránti szovjet lelkesedésnek nem erkölcsi, hanem nagyon is reális, politikai okai voltak, azt gondolták, így könnyebb lesz a briteket kiszorítani érdekszférájukból. Amikor Izrael a Nyugat felé orientálódott, elmúlt a szovjet lelkesedés, és példátlan "anticionista" kampány kezdődött. Sok volt és mai szélsőbaloldali a mai napig is ezeket a nótákat fújja. Így tette ezt például Andrea Komlósy, bécsi egyetemi tanárnő néhány hete a Die Pressében, ahol azzal vádolta az akkori német kormányokat, hogy nem vették komolyan Wolfgang Harich, keletnémet marxista filozófus javaslatát 1970-ben, miszerint az izraelieket – mivelhogy nem az arabok követték el a holokausztot – telepítsék át a két német állam határvidékére. Ez legalább olyan nevetséges és erkölcstelen, mint az osztrák "anticionisták" követelése, hogy Izrael engedje meg négy-ötmillió palesztin (zömmel harmadik vagy negyedik generációs) "menekült" bevándorlását. Ők sohasem javasolták, hogy az Anschluss (1938) után kiűzött osztrák zsidók leszármazottjainak adják meg az osztrák állampolgárságot. Pedig az osztrák zsidók nem harcoltak Ausztria ellen.

Szántónak és mindenki másnak joga a zsidók "szellemi küldetésében" hinni, és azt hirdetni. Csakhogy a zsidó államnak – mint minden más államnak – elsőrend? feladata biztosítani lakosai életét. Nem reális elvárás, hogy a palesztin szomszédok elismerjék a zsidók szellemi küldetését, de igenis reális volt elvárni azt, különösen az oslói egyezmény után, hogy lemondjanak a terror alkalmazásáról. Sajnos Arafat az maradt, aki mindig is volt, és Camp Davidben elutasított egy olyan ajánlatot, amit Ehud Barak előtt még egyetlen izraeli államférfi sem tett meg: hogy Jeruzsálemben a zsidó állam fővárosa mellett létrehozzák a palesztin állam fővárosát. Arafat azt hitte, hogy az izraeli társadalom, amely már annyi áldozatot hozott, nem fog újabb palesztin terrorhullámot elbírni, és ezért – faképnél hagyva Barakot és Clintont – terrort kezdeményezett, így remélve, hogy Izraeltől többet kicsikarhat. 

A sok évtizedes konfliktus tanulsága, hogy a palesztin vezetés minden értelmes kompromisszumot elutasított és elutasít, amikor csak alkalma van erre. Ennek a politikának a következményei miatt a palesztin nép szenved. De úgy látszik, ez még nem elég ahhoz, hogy a palesztin vezetés megváltoztassa politikáját. Zeev Schiff, az izraeli Haarec katonai tudósítója megkérdezte az egyik palesztin vezető politikustól, hogy mit nyertek az intifáda által (Haarec, 2002. szeptember 29.). Schiff azt a választ kapta, hogy amíg kezdetben tizenegy palesztin halt meg és csak egy izraeli, mostanában ez az arány javult: minden izraeli áldozatra "csak három" palesztin jut, és sikerült Izrael hírnevét a világban alaposan megrontani.

Ez a fajta gondolkodás jellemzi a palesztin vezetést, amely eddig nyugodtan fittyet hányhatott népe nyomorára, hiszen mindig rámutathatott a bűnbakra, Izraelre, amelyet saját hibáiért és bűneiért tett és tesz felelőssé. Ha Libanonban az "arab testvérek" a palesztinokat még mindig "menekülttáborokban" hagyták vegetálni, ha ott a munkanélküliség eléri a hatvan százalékot, és a fiatalok analfabetizmusa a huszonnégy százalékot, azért szintén az izraelieket teszik felelőssé – már a kisgyerekeket is arra készítik fel, hogy shahidok, azaz tömeggyilkos terroristák legyenek.

Mielőtt Arafaték két évvel ezelőtt belekezdtek az intifádába, a palesztin autonómia lehetőséget kapott egy jövendő palesztin állam alapjainak lerakására. Nyolc nagyobb várost és négyszáz falut adminisztráltak, és komoly tárgyalások folytak további két, Jeruzsálemhez közel fekvő falu palesztin fennhatóság alá helyezéséről. Volt egy kikötőjük, repülőterük és légitársaságuk; aktív volt a turizmus; jelentős külkereskedelem folyt Jordániával, Izraellel és az EU-val; virágzott a mezőgazdaság. 127 ezer palesztin munkás dolgozott Izraelben engedéllyel, és további körülbelül 40 ezer engedély nélkül. Rendőrségük, biztonsági szolgálataik voltak. De mindennél fontosabb, hogy volt egy urbánus elit, amelynek sikerült az izraeli nép nagy részét meggyőznie arról, hogy a palesztin önállóság békét fog hozni ennek az eddig békétlen területnek. Úgy tűnt, mintha az önálló palesztin állam már létesülőben volna. Annak, hogy Arafat elismerte tévedését Clinton Camp David-i javaslatának elutasításában (Haarec, 2002. június 21.) nincs semmi jelentősége. Hiszen neki becsületesen ki kellett volna mondania, miért utasította el ezt a javaslatot, miért volt ez hiba, és miért tartott olyan sokáig ennek elismerése. Ma már mindenki látja, hogy többről van szó, mint egy hibáról vagy tévedésről. Arafat és korrupt vezető gárdája az erőszak eszközéhez nyúlt, mert egyszerűen nem képesek elviselni egy civil társadalom létrejöttét. A politikai iszlámmal való szövetségük és a véres terror végül oda vezetett, hogy Izraelben és az egész világon Arafaték nem tekinthetők többé egy lehetséges béke partnereinek. Az izraeli baloldal pedig, amely békés megoldást keresett, erejét vesztette, és ma alig lehet izraeli "béketáborról" beszélni.



A szent helyek



De térjünk vissza Jeruzsálem és környéke kérdésére. Izraelben, Jeruzsálem közelében van egy közös zsidó–arab település, amelyet egy zsidó származású magyar katolikus pap alapított. Nem véletlen, hogy a palesztin oldalon ilyen település egy napig sem tudna létezni. Az sem véletlen, hogy amikor 1948-ban az arabok elfoglalták Jeruzsálem zsidó negyedét, a zsidókat fogolyként Transzjordániába (a mai Jordánia) vitték, és a háború után még az anticionista ultraortodox zsidóknak sem engedték meg, hogy visszatérjenek Kelet-Jeruzsálembe. A zsinagógákat istállónak vagy raktárnak használták, és az Olajfák hegyén fekvő zsidó sírokat meggyalázták. Egészen a hatnapos háború végéig egy zsidó sem látogathatta a zsidók számára fontos Siratófalat, míg Izrael megengedte muszlim lakosainak, hogy Mekkába zarándokolhassanak, és az arab keresztényeknek, hogy Názáretbe látogathassanak.

A legtöbb szent hely Jeruzsálemben vagy környékén van. Itt mindig sok probléma merült fel, amíg ezek nem kerültek izraeli fennhatóság alá. A muszlim uralom sem volt olyan ideális a keresztények számára, mint amilyennek általában leírják: 1630 és 1637 között hatszor változott a keleti ortodoxok és a római katolikusok előjoga ("praedominiuma") három Jeruzsálemi szenthely fölött IV. Murad szultán szeszélyei miatt. A musz-lim uralom mégis toleranciát tanúsított a keresztények felé, ami nem csekély mértékben annak is köszönhető, hogy a keresztény felekezetek közötti viták és viszályok anyagi haszonnal is jártak. Ennek ellenére a keresztény egyházak nem egyszer kerültek súlyos érdekkonfliktusba a hatalommal, ami nemzetközi konfliktusokhoz is vezetett. 

A török adminisztráció alatt a nem muszlim vallási közösségek autonómiát élveztek. Ezt a rendszert vette át a brit mandátum, és lényegében ezt folytatja Izrael is, ahol körülbelül 160 ezer keresztény arab él, főleg a városokban. Izrael arab kereszténysége, amely általában az arab nemzeti mozgalmak előharcosaihoz tartozott, manapság erősen fogyóban van. Aki teheti, kivándorol, és teszi ezt főleg a helyzet kilátástalansága és a muszlim fundamentalisták előretörése miatt. Sajnos ez a helyzet Jeruzsálemben is.



Egy lehetséges megoldás



Izraelben a lakosság zöme azt kívánja, hogy fallal és műszaki zárral válasszák el az országot a palesztin területtől. Jeruzsálem – minden ellenkező kijelentés ellenére – a gyakorlatban már évek óta kettéosztott város. Az a zsidó, aki eltéved a város arab negyedében, az életét veszélyezteti. Kelet-Jeruzsálem arabjai ide-oda húznak, egyesek azt hangoztatják, hogy ők bizony nem akarnak zsidó fennhatóság alatt élni, mások pedig mindent megtesznek annak érdekében, hogy kék, azaz izraeli személyazonossági papírokhoz jussanak. 

Érdekes, hogy épp a katolikus Caritas bírálta a fal és a műszaki zár létesítését, az apartheidre emlékeztetve. Csakhogy az apartheid azon alapult, hogy a feketék dolgozhattak olcsó bérért Dél-Afrikában, de nem lakhattak fehér negyedekben. Ez az elválasztás viszont azon alapul, hogy többé egy palesztinnak sem kell megaláznia magát, és zsidóknál dolgozni. Groteszk, de igaz, hogy Gázában munkások tüntettek, mert nem engedik őket Izraelben dolgozni, mivel ott már körülbelül 300 ezer külföldit foglalkoztatnak. Az Izrael-ellenesség úgy működik, mint az antiszemitizmus: a zsidó mindig bűnös. Ha arabot foglalkoztat, akkor kihasználja és megalázza, ha nem foglalkoztatja, akkor éhezteti őt. 

Az intifáda ugyanakkor fokozta azt a hosszabb ideje érezhető tendenciát is Jeruzsálemben, hogy a nem ortodox és jobb módú, fiatal zsidó lakosság elköltözik Izrael fővárosából. Ha ez ebben a tempóban folytatódik, akkor a városban nemsokára csak ultraortodox – zömmel szegény – zsidók, és ugyancsak nagyrészt szegény muszlimok fognak lakni. 

Jómagam az oslói szerződés után kommentárt jelentettem meg a 

Der Standard ugyanazon oldalán, ahol Benjamin Netanjahu későbbi miniszterelnöké is megjelent. Cikkemben arra a zsidó szokásra emlékeztettem, amikor a káddis imában azt mondjuk: "Aki a magasságban békét teremt, az teremtsen békét magunk között és egész Izrael népének. Ámen!" Írásomban azt a reményt fejeztem ki, hogy most már ne kelljen annyi szülőnek káddist mondania gyerekeire.

Reményem sajnos nem valósult meg, mert nem elég, ha csak az egyik fél kíván békét és kompromisszumot. Félő, hogy még sok vér fog folyni, amíg ez a mindkét félnek csak jót hozó béke megvalósul.

Vitasorozatunkban eddig megjelent írások:

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!