– Te is láttad, bátyám? Nem csendőr volt az ott?
– Láttam, öcsém. De bizony az. Ott állt szép nyalkán, kakastollas, jellegzetes csendőrkalapjában az ünnepélyes díszfelvonulás mentén, a Honvédség Napján. Nem akartál hinni a szemednek? Az első pillanatban magam sem, de higgyél csak nem csalt az meg. Elvégre a magyar királyi csendőrség 1945 előtt a Honvédelmi Minisztérium alá tartozott, hogyne lenne hát helye ott, ahol a honvédség történelmi múltjára, e múlt különböző szakaszaira emlékeznek, és ahol felvonulnak a változó korok honvédegyenruhái? Legalább olyanynyira helyénvaló e képben a csendőr, mint a néhai Kormányzó "nemzeti hadserege", mely vitézül annyira kitüntette magát egykor – ha nem is az antant csapatai ellen, de a Kiskunság és a Dunántúl civil lakosságával szemben
Azt azért el kell ismerni, öcsém, hogy szép és szívet melengető látni Árpád kacagányos vitézeit, Rákóczi kurucait, Kossuth katonáit egy sorban, amikor is a sort Horthy katonái zárják (no, nem abban a rongyos gúnyában, amiben a Don mellől, meg a hadifogságból hazavergődtek, hanem nagy becsületű, új mundérban). Meg is értem, hogy mostanság lehetőleg gyakran részeltetnek bennünket efféle kis szívmelengetésben: maholnap már egy új falusi vendéglő megnyitásáról sem hiányozhat a korhű, zsinóros mentékbe bújtatott lovas bandérium, amint a szenteltvizes papi áldás sem. Más kérdés, hogyan passzol a forradalmi 48-as honvéd mellé a már annak idején is bevallottan, sőt büszkén ellenforradalminak mondott 19-es Horthy-tiszt.
Persze, vörös akadékoskodás csak az ilyen kérdés, hiszen már a tetovált emlékezet? lovas tengerész is könnyedén áthidalta ezt a problémát, és amit ő meg tudott tenni még hetvenéves korában is, azt hogyne tehetnék még könnyedébben meg polgári és nemzeti, akarom mondani: nemzetpolgári és polgárnemzeti politikai elitünk harminc-negyvenéves, tetterős fineszesei? Nyilvánvaló, hogy a történelmi sorba csak a 48 utáni (legyünk pontosak: az 1948 utáni), úgynevezett néphadsereg katonái és egyenruhái nem illenek, talán nem is annyira a Varsói Szerződésben rájuk osztott szerepük miatt (végtére a NATO-ban is osztottak ránk valami szerepet), mint inkább a parasztszag miatt, amivel egykor kifüstölték a valahai snájdig, úri katonatisztek kölnivíz-illatát. Vagy az 1956-ban megalakult karhatalmista századok miatt?
Ebben az utóbbiban nem vagyok biztos, hiszen – ha úgy tetszik – karhatalmista századok voltak Horthy 1919–1920-beli tiszti különítményei is, amelyek hagyományával szemben – úgy látszik – nincs ma különösebb kifogás. Akkor pedig nem lehet a csendőrség ellen sem, habár az olyan "fegyverneme" volt a két háború közti honvédségnek, amelyet kifejezetten a "belső fronton", ott is a szegénynép ellen vetettek be.
Én még emlékszem a nagyapám korabeli agrárszocialisták nótájára (tudom is a mai napig): "Úri kastély de fényes / Az úri nép de kényes / De sok csendőr vigyáz rájuk / A szuronyuk de éles
" Emlékszem azokra az apámmal egykorú falusi mesteremberekre, akiket a csendőrőrsön "oktattak ki" arról, miért nem illik jó magyar embernek előfizetni a Népszavára. Meg arra a szomszéd legényre is emlékszem, akit a csendőr kísért el (esetleg egy-két nevelő célzatú kézmozdulattal okosítva meg) a levente-foglalkozásra, amire az a felelőtlen gyerek magától nem ment el
Hanem hagyjuk már ezt a vörös nosztalgiázást (gyönyörködjünk inkább az operett-bandériumokban), hagyjuk az olyan bolsi lázítókat, mint boldogult Móricz Zsiga bácsi, vagy Nagy Lajos, a mogorva író, akiknek nem sok jó szavuk volt a csendőrökről. Nem irányadó nekünk József Attila sem (hogy aszongya "cicáznak a szép csendőrtollak, / mosolyognak és szavatolnak, / megírják ki lesz a követ
"), számunkra a mi kitűnő honvédelmi miniszterünk és az ő politikai államtitkára az irányadó, akik biztos politikai érzékkel jelölték ki a mintacsendőr helyét a honvédség hivatalos állami ünnepén. (Rossz rágondolni, mi lett volna, ha a két férfiú holmi kisgazdapárton belüli civakodások miatt kénytelen lett volna elhagyni tisztségét. Tán még azt az egy szál csendőrt is hiába kerestük volna a történelmi mundérok közt.)
Egy szál csendőr, az egy szál csupán, nem egész szakasz, vagy díszszázad. De ne legyünk türelmetlenek, majd lesz még ez is. Hiszen ennek az egy szálnak is hangos a szótlan szája. Azt mondja: tegnap még csak egy-két könyv magasztalhatta a csendőrséget, ma már eljött a csendőr maga. Tegnap még csak hébe-hóba bukkant fel a nagyközönség szeme előtt, magánrendezvényeken, hogy így mondjuk, de íme, most hivatalos állami eseményen jelent meg. Azt mondja az a szótlanul álló csendőr: 56 után a kommunisták azt hazudták, hogy tíz nap elég volt, és itt-ott már előkerültek a régi csendőregyenruhák. Hazudtak: tíz év kellett hozzá, 1990-től számítva.
De hát mondja már meg valaki, miért is ne lenne köztünk újra a csendőr? Talán Szent István királyunk Intelmei tartalmaznak egyetlen szót is a csendőrség ellen? Vagy az Aranybullában, a Tripartitumban esik tán rossz szó a csendőrről? Nahát!
Valamikor egy Ady nevezetű, ma szintúgy gyanús költő olyasmit írt, hogy "Rohanunk a forradalomba
", ugyan. Nem rohanunk, oda meg pláne nem. Lassan, de biztosan menetelünk az ellenforradalomba. Néhai Tisza István és a vitéz nagybányai meg boldogan néznek bennünket odafentről.
2001. 06. 09. (V/23)
