Sajnos sok példa van arra, hogy egy-egy sérülés vagy baleset ígéretes karriert tört
derékba. 1980-ban a moszkvai olimpia előestéjén Jelena Muhina, a világ egyik legígéretesebb
tornásznője eltörte a gerincét; azóta tolószékkel közlekedik. Vagy az egyik
legfrissebb példa a brazil sztár, Ronaldo: térdízületének sérülései miatt már fél
éve nem játszik, és az orvosok szerint nem biztos, hogy a közeljövőben visszatér a
pályára. Egy másik futballsztár – Marco Van Basten – 1993-ban kénytelen volt
pontot tenni pályafutására, noha még legalább öt évig játszhatott volna.
Az orvosok szerint a sport fejlődésével megváltozott a sérülések jellege is. Ennek
több oka is van. Először is jóval nagyobb lett az élsportolókra nehezedő megterhelés.
Ehhez elég összevetni a mai rekordokat a néhány évvel ezelőttiekkel.
A második ok mondhatni tisztán technikai. A síelők nyáron görgős síléceken
gyakorolnak, ami ugyan jó, mert nagyszerűen imitálható vele az igazi síelés, másfelől
azonban sokkal veszélyesebb az aszfaltot lefejelni, mint a havas talajt.
A harmadik ok a doppingszerekben keresendő. Ahogyan az egyik szakértő magyarázta: "A
doppingnak köszönhetően az izomzat gyakran aránytalanul fejlődik, és eltolódik a támasztó
és mozgató funkció egyensúlya; ennek az a következménye, hogy a sportolók
izomszakadásait és csonttöréseit sokszor saját izomzatuk okozza." Akik teljesítményfokozókat
– még ha legálisakat is – vesznek igénybe, sokszor mindenre képesnek érzik
magukat, és nem mérik fel reálisan saját erejüket.
A sportolás kockázataival egyébként maguk az érintettek teljesen tisztában vannak.
Egy németországi felmérés szerint a megkérdezett sportolók 90 százaléka úgy
nyilatkozott, hogy a sérülés az, amitől a világon a legjobban fél. A balesetet
szenvedetteknek mégis mindössze 1 százaléka döntött úgy, hogy szakít a sporttal.
"Különös figurák ezek a versenyzők – mondja egy volt sportsebész, Szergej
Arhipov. – Egy sérülés nekik még nem elegendő ok a visszavonulásra, inkább úgy
viszonyulnak hozzá, mint egy akadályhoz, amit le kell küzdeni. Nem véletlen, hogy a műtét
után a páciens általában nem azt kérdezi, hogy mikor gyógyul meg, hanem azt, hogy
mikor kezdheti újra az edzéseket."
A sporttörténet számos példát feljegyzett a "hősies sérültekről". Az 1956-os
melburne-i olimpián a Szovjetunió és Bulgária futballmérkőzésen a második félidő
hetedik percében Nyikolaj Tiscsenko nagyon komoly sérülést szerzett: olyan erővel ütközött
össze egyik ellenfelével, hogy kifordult a kulcscsontja, annyira, hogy még a bőrfelszínt
is átszakította, és láthatóvá vált – borzalmas látvány volt. A csapat orvosa
azonnal szorosan bekötözte Tiscsenkót, és az már ment is vissza a pályára. Csere
akkoriban nem volt, ezért a játékosra még ilyen állapotban, fájdalomcsillapító
injekciókkal elkábítottan is szüksége volt a csapatnak. Az oroszok győztek, Tiscsenkót
meg egyből vitték a kórházba. (Amint az idei Eb-közvetítésekből látható, ilyen
gladiátori teljesítményre a futballpályán ma már nem lenne lehetőség, hiszen a vérző
játékosnak azonnal el kell hagynia a küzdőteret.)
1996-ban Alexander Karelin mellizomszakadást szenvedett, ennek ellenére olimpiai aranyérmet
nyert birkózásban. 1988-ban a szöuli olimpián Greg Luganis amerikai m?ugró beverte a
fejét a trambulinba, de az agyrázkódás ellenére folytatta a számot, és győzött.
1998-ban Naganóban Pása Griscsuk műkorcsolyázónő törött kézzel táncolta végig a
számát.
Vajon miért kockáztatják az emberek az egészségüket, de néha még az életüket is?
Erre a kérdésre nem igazán tudnak válaszolni a sportolók. "Úgy látszik a véremben
van a kockázat szeretete. Egyszerűen nem tudok e nélkül élni" – nyilatkozta
egyszer a kétszeres Forma–1-es világbajnok, Mika Häkkinen. Mások úgy vélik, hogy a
sérülések alábecslése nélkül elképzelhetetlen ez a hivatás: aki óvatoskodik,
soha nem győz
2000. 07. 01. (IV/27)
