Jaszer Arafat palesztin vezető. Jeruzsálem felé menetelne Fotó:
MTI
A több napig tartó kormányülésen a kabinet 8 igen szavazattal 4 ellenében és 5
tartózkodással, de elfogadó határozatot hozott. A Knesszet kétnapos vita után
szintén ratifikálta az egyezményt, amely így törvénnyé emelkedett, s elhárultak a
jogi akadályok a végrehajtás elől.
A kormányban az egyezmény ellen szavaztak, illetve tartózkodtak a jobboldali Likud
miniszterei, kivéve Ariel Saron külügyminisztert, aki a szűkebb kabinet tagjaként
maga is részt vett annak megszövegezésében. A döntés azonban nem minden feltétel
és fenntartás nélküli. Ez annak a következménye, hogy a vitát beárnyékolták a
szűnni nem akaró Molotov-koktélos, lövöldözéses, kézigránátos és a jeruzsálemi
piacon végrehajtott pokolgépes merényletek, valamint Jasszer Arafat és közeli
tanácsadói, Ahmed Tibi és a palesztin tárgyalóküldöttség vezetője, Saeb Erakat
nyilatkozatai. Ezekben elhangzott, hogy a Palesztin Nemzeti Tanács nem szavaz az
elhíresült palesztin Alapokmány Izrael lerombolására vonatkozó cikkelyeinek a
törléséről, ellenben 1999. május 4-én, a "Gáza-Jerikó" paktum ötéves
évfordulóján kikiáltják a független palesztin államot Jeruzsálem fővárossal.
Az izraeli kabinet – tekintettel az arab partner magatartására – az egyezményt csak
fenntartásokkal és feltételekkel hagyta jóvá:
1. A második ütemben végrehajtott 13 százalékos kivonulást követően a harmadik
ütem nem haladhatja meg az 1 százalékot. Ennek oka, hogy a kabinet a végső
rendezésről szóló megállapodás előtt nem kívánta kiengedni kezéből a területi
adut. Az oslói megállapodást tető alá hozó Munkapárt eredeti szándéka szerint a
területek túlnyomó többsége a palesztinok kezébe ment volna át még a végső
megállapodás előtt. Az egyezmény kritikusai szerint ez hátrányos helyzetbe hozta
volna Izraelt akkor, amikor erős ütőkártyákra leginkább szüksége lett volna.
A "hebroni" és a "Wye" egyezményhez fűzött amerikai kísérőlevelek,
amelyeket a korábbi külügyminiszter Warren Christopher, illetve Madelaine Albright
írt, tudomásul veszik, hogy Izrael maga dönt a kivonulás mértékéről.
2. Az egyezményt szakaszosan hajtják végre. A szerződés kölcsönösen mindkét felet
kötelezi, de ha a palesztin fél nem tesz eleget kötelezettségeinek, akkor az izraeliek
sem hajtják végre azt. A kormány fenntartja a jogot, hogy minden egyes fázisban
megvizsgálja a szerződéses kötelezettségek arab teljesítését, s csak azt
követően engedélyezi az újabb szakasz végrehajtását.
3. A kormány döntése szerint, ha a palesztinok nem hajlandóak módosítani
Alapokmányukat a Palesztin Nemzeti Tanács összehívása útján, az egyezmény
végrehajtását a megkívánt határozatig felfüggesztik.
4. A kormány döntött a jeruzsálemi Har Homán tervezett új zsidó település
építésének megkezdéséről, s kijelentette, hogy még a héten meghirdetik a
szükséges pályázatokat.
5. Ha a palesztinok egyoldalúan kikiáltják független államukat Jeruzsálem
fővárossal, a kormány fenntartja a jogot az egyezmény felmondására, és a
fennmaradó területeken az izraeli jogrendszer alkalmazásának kiterjesztésére. E
területek magukban foglalják majd a zsidó vallás szent helyeit, a vízforrásokat, s
más, Izrael biztonsága szempontjából stratégiai fontosságú helyeket.
"Hadüzenet a békének"
A többször is elhalasztott, de végül is meghozott döntés nem nyugtatta meg a
palesztin kedélyeket. A nyilatkozatdömping folytatódott. Nem múlik el nap anélkül,
hogy magas rangú palesztin tisztségviselők ne nyilatkoznának arról, miszerint nincs
szándékukban az Alapokmány módosítása. Faruk Kaddumi, a PFSZ
"külügyminisztere" szíriai vendéglátói előtt utasította el a
hatálytalanítás gondolatát: "Minek? Ha a független palesztin állam megalakul,
Alkotmány lép majd a helyébe. Addig is semmi ok nincs a módosításra."
Jasszer Arafat a palesztin függetlenség napján, az algíri nyilatkozat tízéves
évfordulóján Nabluszban bejelentette: "1999. május 4-én kikiáltjuk a független
palesztin államot Jeruzsálem fővárossal. Igen, Jeruzsálem a mi államunk örök
fővárosa. Akár tetszik nekik, akár nem. A saját földünkön vagyunk, s
visszaszerezzük ezt a szent földet, centiméterről centiméterre, amíg 1999-ben fel
nem állítjuk államunkat." Arafat másnap Ramalahban tartott beszédet a Fatah
aktivistái előtt. Indulatosan gesztikulálva így fenyegette meg békepartnereit: "A
fegyvereink töltve vannak, és készek vagyunk használni is őket, ha meg akarnának
akadályozni, hogy Jeruzsálembe, a szent városba meneteljünk." Dávid Bar-Ilan,
Netanjahu kommunikációs tanácsadója szerint Arafat nyilatkozata "hadüzenet a
békének."
Az Alapokmány tabu
A palesztinok nevüket a filiszteusok után kapták, akik azonban erről nem tehetnek.
Hadrianus, a zsidóbarátsággal egyáltalában nem vádolható római császár a Bar
Kochba-felkelés leverését követően, i. sz. 136-ban nevezte el az országot
Filiszteus-földnek, hogy eltörölje Izraelnek és Júdának még a nevét is e föld
színéről. Az arab hódítást követően az ország Szíria alrégiója lett. A
keresztesek sem nevezték Palesztinának, hanem Szentföldnek vagy Jeruzsálemi
Királyságnak. Az arabok a keresztesek elűzése után teljesen megfeledkeztek erről a
névről. Nem csoda, hiszen nem mondott nekik semmit sem ez a szó: Palesztina, amely csak
az első világháborút követő időkben került elő ismét a térség se nem arab, se
nem zsidó megnevezéseként.
A mai palesztinok nem utódai tehát a névadóknak. Államalapításra vonatkozó
önálló igényükkel 1964-ben jelentkeztek, amikor – elsősorban egyiptomi hatásra
– Ahmed Sukeiri vezetésével megalakult a Palesztin Felszabadítási Szervezet,
amelynek Alapokmánya kisebb módosításokkal ma is érvényben van. A palesztin
identitás megteremtése taktikai jelentőséggel bírt számukra. Ezért mondhatta 1977.
március 3-án Zuhair Muhsin, a PFSZ hadműveleti osztályának vezetője egy holland
lapnak adott nyilatkozatában, hogy "nincs különbség jordániak, palesztinok, szírek
és libanoniak között
Mi egy nép vagyunk. Az arabok nemzeti érdeke, hogy a
palesztinok létezését bátorítsuk a cionisták ellen. A külön palesztin identitás
létezését taktikai okokból (hangsúlyozzuk). A palesztin állam megalakítása új
eszköz a cionizmus ellen és az arab egységért."
Mi áll a Chartában?
Vajon mit tartalmaz ez az Alapokmány? Miért olyan fontos az izraelieknek, hogy hatályon
kívül helyeztessék, s vajon mi az oka annak, hogy a palesztinok ennyire ragaszkodnak
ahhoz, hogy semmit se változtassanak rajta?
1. Az Alapokmány szerint Izrael Állam létrehozása törvénytelen volt, mert a puszta
léte ellentétes a palesztin nép akaratával.
2. Palesztina a brit mandátum alatti határaival egységes és oszthatatlan arab állam:
Izrael helyén tehát létre kell hozni egy palesztin államot. E pont ismételten
elutasítja az 1947. évi 181. számú ENSZ közgyűlési határozatot, amely e térséget
egy zsidó és egy palesztin államra osztotta fel.
3. A palesztinok az arab nemzet része. A palesztin identitás apáról-fiúra száll. Nem
függ az országban való születéstől, s nem lehet elveszíteni.
4. Zsidó identitás nem létezik: a zsidóság nem nép, nem nemzet, s ezért nincs joga
az önrendelkezésre, így nem lehet állama sem. Itt a palesztinok átveszik a
felvilágosodás egyik gondolatát. A zsidó nép nem létezik, csak izraelita vallású
franciák, angolok stb. vannak.
5. A cionizmus fasiszta és rasszista ideológia. Ez a kommunista országok anticionista
frazeológiája arab hangszerelésben, amelyet a hetvenes évek elején az ENSZ
közgyűlése határozatban erősített meg, a világ népei jelentős részének
támogatásával.
6. Palesztina lakói a palesztinok. Azok a zsidók, akik a cionista inváziót
megelőzően 1881-82-ben Palesztinában laktak, maguk is palesztinoknak számítanak. Így
Mózes, Jézus és az apostolok is. A több mint ötmillió zsidónak azonban el kell
hagynia az országot. Ha nem akar távozni az országból, akkor a palesztinok ebben
segítenek nekik. Nincs új tehát a nap alatt.
7. Az állam megalapításának és a zsidóktól való megtisztításának egyetlen
módja van az Alapokmány szerint. Ez Palesztina "felszabadításának" egyetlen és
kizárólagos útja: a fegyveres kommandóakció. Ez nem taktika, hanem mindent átfogó
stratégia.
8. Az Alapokmány módosítása a Palesztin Nemzeti Tanács teljes ülésén, a tagok
minősített kétharmados többségi határozata alapján történik.
Nincs változás
A Charta szinte minden pontja ellentétes az oslói egyezmény betűjével, a
szelleméről nem is beszélve. Izrael számára azért fontos e dokumentum
megváltoztatása, mert ez biztosítaná őt arról, hogy a béke útja Arafat számára
stratégiai választás és nem puszta taktikai fogás. Izrael minden egyes
megállapodásban követelte a szükséges változtatások végrehajtását, és Arafat
minden alkalommal kötelezettséget is vállalt annak teljesítésére.
Jasszer Arafat a Jichak Rabinhoz 1993. szeptember 9-én írt levelében a PFSZ nevében
elkötelezi magát a konfliktus tárgyalásos úton való rendezésére, s
érvénytelennek nyilvánítja az Alapokmánynak az "Elvi Nyilatkozat"-tal ellentétes
cikkelyeit és kötelezettséget vállal, hogy a módosítási javaslatot – a megfelelő
jogi eljárásban – a Palesztin Nemzeti Tanács teljes ülése elé terjeszti
jóváhagyás végett. A következő levél szerint – amely 1994. május 4-én kelt, s a
"Gáza-Jerikó" egyezmény függelékében található – a PFSZ vállalja, hogy az
Alapokmány módosításának javaslatát a Palesztin Nemzeti Tanács soron következő
ülésére beterjeszti.
Ez azonban nem történt meg. A PNT ülését sem 1993-ban, sem 1994-ben, sem 1995-ben nem
hívták össze. A Rabin-gyilkosságot követően a kormánynak a palesztin terrorhullám
miatt mélypontra került ázsiója ismét emelkedni kezdett. Peresz két fronton akarta
helyzetét megszilárdítani. Szíriának megismételte Rabin korábbi javaslatát a
Golán kiürítéséről, amennyiben Szíria vállalja a biztonsági garanciákat.
Ugyanakkor ismét nyomást gyakorolt Arafatra az Alapokmány módosítása ügyében.
Asszad elutasította Peresz javaslatát a Golán demilitarizálásáról.
Közben Simon Peresz átadta a palesztinoknak a nagyobb városokat: Betlehemet, Nabluszt,
Tulkáremet, Kalkiliát, és Ramalahot. Hebron kiürítésére már nem került sor, mivel
ezt Peresz leállítatta a folytatódó terror miatt. Arafat ekkor hajlandónak
mutatkozott a Palesztin Nemzeti Tanács Gáza városába történő összehívására.
Peresz hozzájárult ahhoz, hogy a Tanács még száműzetésben élő tagjai belépjenek
az autonómia területére azzal a feltétellel, hogy aláírnak egy nyilatkozatot az
erőszak alkalmazásáról való lemondásról. Erre egyikük sem mutatkozott
hajlandónak, így Peresz a lemondó nyilatkozat nélkül is beengedte őket.
Az ülésen Arafat elnökölt. Kijelentette, hogy megváltoztak az idők, a mozgalom
alapvető dokumentuma – az oslói egyezmények miatt – javításra szorul. A plénum
nyilatkozatot fogadott el egy külön bizottság felállítására, amely hat hónapot
kapott a kérdés tanulmányozására, s új Alapokmány kidolgozására. Hat hónap alatt
még a bizottság sem állt fel, nemhogy a jelentését elkészítette volna. Peresz
nagyon megdicsérte a határozatot. A XX. század legnagyobb ideológiai forradalmaként
értékelte. Pedig az csak megismételte a módosítás szükségességét, de nem
módosította azt.
Az Alapokmány azóta is érintetlen, mert Arafatnak az okmány érvénytelenségéről
Jichak Rabinhoz, Bill Clintonhoz és Benjamin Netanjahuhoz írt levelei nem többek
metaforáknál. A Chartát csakis a Palesztin Nemzeti Tanács módosíthatta volna a
gázai ülésen, de nem tette meg.
A Netanjahuval 1997-ben megkötött Hebroni Egyezményben Arafat ismét felelősséget
vállalt a szükséges változtatások megtételére. Ezúttal Clintonnak címezte
levelét. Izrael átadta a város nagyrészét, de Arafat ezúttal sem tett eleget annak,
amit ismét – ki tudja, hányadszor – megígért.
A Wye-paktum előírja, hogy a PFSZ Végrehajtó Bizottsága és a Központi Tanácsa
hagyja jóvá Arafatnak Clinton elnökhöz e tárgyban írott levelét, s terjessze be a
Palesztin Nemzeti Tanács ülése elé jóváhagyásra. Az ülésen Clinton elnököl
majd, és más palesztin testületek is jelen lesznek. Arafaték álláspontja szerint
ezen a találkozón a Tanács nem szavaz majd, csak közfelkiáltással erősíti meg
Arafat semmit sem érő sorait. Ez ismét azt jelentené, hogy az Alapokmány ezt az
újabb "változtatási kísérletet" is túléli. Ezután már csak egy
megválaszolandó kérdés marad: vajon miért nem hajlandó Arafat módosítani az
Alapokmányt?
Arafat hajthatatlansága annak jele, hogy a béke nem egyéb számára taktikánál a
változatlan stratégiai cél, Palesztina teljes felszabadításának elérésében. Az
Alapokmány továbbra is él és virul, mert a stratégiai cél nem változott. A
független palesztin állam kikiáltásáról, és Jeruzsálemről, mint a palesztin nép
örökös fővárosáról tett nyilatkozatok is erről tanúskodnak.
Ez a program megfelel az Alapokmánynak, de nem a viszályt szabályozó nemzetközi jogi
normáknak, hiszen:
1. Az oslói egyezmények jogalapját képező ENSZ BT. 242. számú határozata szerint a
viszályt békés úton, nem az erőszak alkalmazásával kötelesek rendezni.
2. A palesztin állam egyoldalú kikiáltásának semmiféle jogalapja nincs. A 242.
számú határozat kizárólag a már létező államok jogairól beszél, a palesztin
államot azonban meg sem említi. 1921-ben a brit mandátum területének a négyötödén
már létrejött egy arab állam Transzjordániai Emirátus néven. Ez a kelet-palesztinai
állam a Jordán Hasemita Királyság, lakosságának többsége palesztin. Nyelve,
kultúrája, vallása megfelel a palesztin népiség minden kellékének. Egy újabb
palesztin állam megalakításáról csakis Izrael jóváhagyásával, a végső
rendezésről szóló egyezmény keretében lehet szó. Önhatalmúlag semmiképpen sem.
3. Jeruzsálem sohasem volt palesztin főváros. Az arab fennhatóság idején is, abban a
történelmi szakaszban, amikor a birodalmat az országból irányították, Ramléban
építettek fővárost.
Ennek ellenére egy független palesztin állam megteremtésének széles nemzetközi
támogatottsága van. Az Európai Közösség, Oroszország, az iszlám és arab államok,
a fejlődő déli államok szívesen látnának egy ilyen államot Jeruzsálem
fővárossal. Ma a legtöbb ország nagykövetségét Tel-Avivban tartja annak ellenére,
hogy Nyugat-Jeruzsálem Izraelhez tartozását senki sem vitatja.
A Wye-egyezmény mérföldkő a palesztin-izraeli viszály rendezésében. Mérföldkő a
válaszúton, mert még nem tudjuk, hová vezet ez az út: meghozza-e a rég áhított
békét, vagy pedig csak átmenet egy mindent eldöntő végső ütközethez. Csak
reménykedhetünk, hogy a háborúknak egyszer s mindenkorra vége.
1998. 11. 21. (II/47)
