Katonai díszszemle Kijevben. Jól helyezkednek Fotó:
Kommerszant
A szeptember 24-re kitűzött jaltai FÁK-csúcstalálkozót elnapolták. A Kreml –
arra hivatkozva, hogy még nem alakult meg a végleges kabinet – levélben kérte meg a
résztvevőket az időpont későbbre halasztására. Ez azonban most nem ment olyan simán,
mint régen: az eddig megszokott automatikus jóváhagyás helyett többen határozottan
ellenálltak. A helyzet már-már a lázadás kategóriáját súrolta. A találkozót végül
is sikerült elhalasztani, de nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem Moszkva viszi a prímet,
úgy tűnik, véget ért a posztszovjet térség feletti háborítatlan uralkodás
korszaka. A FÁK államai közül többeket egyesítenek mostanában bizonyos közös érdekek;
az egyik ilyen közös cél az orosz fennhatóság megszüntetése. Ukrajna pedig – mint
olyan ország, amely nincs leterhelve nagybirodalmi illúziókkal, továbbá nincs "fasírtban"
egyetlen más FÁK-állammal sem – a többség számára sokkal bizalomgerjesztőbb
vezetőnek tűnik, mint Oroszország. Éppenséggel az ő vezető szerepének elismerése
lett volna a jaltai találkozó egyik programpontja, erre viszont még nincs felkészülve
a válsággal és hatalmi harcokkal küszködő Kreml.
Ukrajna hatalomátvételének előzményei még tavaszra nyúlnak viszsza. Már akkor
olyan átrendeződések, személycserék történtek, amelyek által Oroszország
elkezdett kiszorulni a kormánykerék mellől. Borisz Berezovszkij, az ismert oligarcha
Jelcin elnök akarata ellenére kapta meg az Államok Végrehajtó Tanácsának elnöki
posztját. Amellett, hogy több más, kulcsfontosságú posztot kénytelen volt átengedni,
Oroszország belement abba is, hogy újra átvizsgálják, sőt szükség esetén
megreformálják a FÁK szervezetét.
Ukrajna eközben nem vesztegette az időt, hét év óta először katonai díszszemlét
rendezett Kijevben. A Nyugat megbizonyosodhatott arról, hogy ha az ország már nem is
rendelkezik a "világ harmadik legnagyobb atomhatalma" megtisztelő pozíciójával,
azért rakétája és tankja akad bőven. Ebből kifolyólag pedig valószínűleg képes
lesz szükség esetén betölteni Moszkva eddigi szerepét a birodalom problémás
pontjain, illetve amolyan biztonsági kordonként is működhet abban az esetben, ha
Oroszországban elszabadulnának az indulatok. Ezek után nem is csoda, hogy a parádét követően
sorra csörögtek a telefonok, és egyik nyugati államfő a másik után biztosította
Ukrajnát afelől, hogy kész támogatni "függetlenségi és területmegőrzési" törekvéseit.
A szavakat tettek is követték. Szeptember elején, azután, hogy Moszkva nem kapta meg a
soron következő segély-hitelt, Kijevnek 2,2 milliárd dollárt utalt ki a Nemzetközi
Valutaalap. Nem sokkal később már jött is a következő dollárküldemény, ezúttal a
Világbanktól. Az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank pedig nemcsak megerősítette
eddigi ukrajnai segélyprogramjait, hanem még újabbakat is kilátásba helyezett. A
politikai indítékok elég nyilvánvalóak, mivel Ukrajna gazdasága nem sokban különbözik
az orosztól. A legnagyobb különbség köztük az, hogy míg Moszkva negatívan reagál
a NATO terjeszkedésére, addig Kijev rendszeresen kinyilvánítja csatlakozási szándékát
az észak-atlanti szövetséghez. A Nyugatnak ez imponál; támogatásuk pedig az eddig
bizonytalankodó FÁK-államokat is Ukrajna mögé sorakoztatja.
A siker mértéke még Kijevet is váratlanul érte. Igaz, valami ilyesmi volt a célkitűzés,
csupán a forgatókönyv volt más. Ennek megfelelően hívtak meg Leonyid Kucsma elnök
60. születésnapjára több "azonosan gondolkodó" vezetőt: Eduard Sevarnadzét,
Gejdar Alijevet, Iszlam Karimovot. Borisz Berezovszkij pedig elhozta magával Viktor
Csernomirgyint – mint reménybeli miniszterelnököt (netán elnököt). Az ő személye
garantálni látszott a jövőbeli "testvéries" hatalommegosztást Ukrajna és
Oroszország között. Azonban a válság közbeszólt, és Csernomirgyin eltűnt a
nagypolitika színpadáról. Berezovszkij pedig, mint gyakorlott játékos, gyorsan irányt
váltott. Ezentúl kimondottan Ukrajna érdekeiért iparkodott, többek közt felvetette,
hogy Oroszország mondjon le az úgynevezett konszenzus-elv gyakorlásáról a FÁK döntéshozásai
során. (Ezzel pedig Moszkva elesne az így leplezett vétójogától.) A vezető szerepből
való kiszorulás nemcsak morális, hanem jelentős gazdasági veszteségekkel is jár.
Oroszország tekintélyét és súlyát a külföldi tőke szemében ugyanis éppen az
adta, hogy gazdaságától sok más posztszovjet állam jóléte is függött, így a
nyugati segélyek nagy része hozzá futott be. Az új helyzetben ezt el lehet felejteni:
az első helyet ebben is Ukrajna foglalta el. Elkerülhetetlen a külföldi tőke kiáramlása
is Oroszországból, bár nyilván ez nem egyik napról a másikra fog megtörténni,
hiszen a befektetőket sokévi munkájuk köti oda. Nem kizárt, hogy némelyek azért ott
maradnak, és elfoglalják az eltűnt konkurencia pozícióit, mindezt azonban már csak
saját kockázatukra tehetik, nem lesz mögöttük államuk támogatása és garanciái. A
garanciák más beruházásokra irányulnak, ilyen például az a terv, amely szerint Ázsián
és a Kaukázuson át Európába jutattnák majd el a kaszpi olajat és földgázt –
mindezt Oroszország kikerülésével. Ez ismét igen érzékenyen érinti Moszkvát: egyrészt
Ukrajna energia-ellátása függetlenné válik, másrészt a nagyszabású európai–amerikai
beruházások is elkerülik, nem is szólva az új szállítási útvonal várhatóan mesés
hasznáról.
A válságtól gyötört Oroszország számára így nem sok választás maradt: vagy
hatalmi törekvéseiről lemondva újra átvizsgálja a FÁK államaihoz való viszonyát,
józan gazdasági alapokra helyezve azt, vagy hét évvel a Szovjetunió megszűnése után
valósággá válhat az Oroszország nélküli FÁK.
1998. 10. 03. (II/40)
