Kiss László
– Ez az este is ugyanúgy kezdődött, mint a többi, ez a bevetés sem indult
veszélyesebbnek, mint bármelyik az elmúlt években. Én is – ugyanúgy, mint a
többi csapattársam –, Pintér Gábor is (élt harmincegy évet) és Reppmann Károly
is (élt huszonöt évet) nyugodtan felhúztuk azt a ruhánkat, amelyet minden
alkalommal. Az első riasztás huszonegy óra tizenhárom perckor érkezett, és egyes
fokozatú volt. Mikor az ottani kollégák a körülményeket veszélyesebbnek
találták, kettes fokozatúra cserélték a jelzést. Tudniillik az első riasztási
lapon nem szerepelt, hogy lőtérről van szó, csak az, hogy a mínusz második
emeletről füst szivárog ki. A helyszínen felöltöztük a légzőkészüléket, a teljes
védőruházatot, és elindultunk lefelé. Az alagsori folyosón találkoztam a már
kint lévő egység parancsnokával, aki elmondta, hogy mit csinált addig, s ennek
alapján el tudom dönteni, hogy én a csapatommal milyen intézkedést hajtsak
végre.
A fekete füst annyira ellepett mindent, hogy már az orrunk hegyét se láttuk, így
kezdtünk benyomulni a zárt lőtérbe, keresve a tűz gócpontját, amelyet meg is
találtunk. Innen párokba fejlődve vittük a tömlőt, amit magunk után le is
fektettünk. Ez egyben azt a fonalat is jelentette számunkra, amely mentén vissza
is tudunk majd menni. Rajtunk volt már az a palack, amely durván félórai levegőt
biztosít ilyen erősségű füst mellett. Ekkor rádiómon a kettes fokozatot
felemeltem ötösre. Nem azért, mintha katasztrófát éreztem volna, hanem azért,
mert tudtam, hogy váltásra lesz szükség az oxigén miatt, mert az a fél óra nem
lesz elég. Közben centinként végigtapogattuk az egész belső teret, hogy nincs-e
valaki a lőtér használói közül eszméletlenül a földön. Nem volt.
Fotók: Somorjai László
2006. 08. 19. (X/33)
