A tudományos élet fellegvárának számító MTA nagyobb változások nélkül
vészelte át a rendszerváltás időszakát. Általános a vélekedés, hogy a 12 ezer
köztestületi tagot (köztük 2600 nagydoktort és 342 akadémikust) számláló
intézmény megérett a jelentős reformokra. Eddig egyetlen kormány sem mert
„hozzányúlni” a jelentős befolyással bíró szervezethez, amelynek törvény
garantálja az autonómiáját, és amely költségvetési pénzekből úgy működik, mint
„állam az államban”. A második Gyurcsány-kormány azonban – ígéret szerint –
kiemelt módon foglalkozik majd ezzel a kérdéssel.
Konkrét intézkedésekről majd csak a kulturális tárca új vezetése tud
nyilatkozni, a téma azonban már eddig is heves vitákat gerjesztett a sajtóban.
Ennek egyik kirobbantója Szabó Csaba kutatóorvos volt, aki a külföldön elért
jelentős sikerek után úgy döntött, hogy hazatelepül. Az Élet és Irodalom május
5-ei számában, valamint az ATV nyilvánossága előtt fogalmazta meg éles
kritikáit. Hasonló vehemenciával nyilatkozott lapunknak Kóka János gazdasági
miniszter is, aki szerint „az Akadémia intézménye egy velejéig korhadt
struktúra”, amely nem szolgálja a kreativitást, az új ötletek megvalósítását, és
nem képes integrálni a fiatal és külföldön jelentős sikereket elért magyar
tehetségeket (Hetek, 2006. május 19–25.).
Az érintettek – a kritikák jogosságát elismerve – szeretnének maguk élére állni
a változásoknak: „reformokról”, „paradigmaváltásról”, „a 21. század kihívásainak
való megfelelésről” beszélnek. Kérdés azonban, hogy ez a sok szép ígéret csak a
régi rendszer fenntartására irányuló törekvéseket elfedező szómágia, vagy pedig
valódi változásokra irányuló, őszinte szándék. Nem tudni ugyanis, hogy milyen
reformok várhatók azoktól az emberektől, akik maguk is érdekeltek a rendszer
fenntartásában. Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke úgy nyilatkozott, hogy szó
sem lehet az akadémikusok havi – négyszázezer forintos – tiszteletdíjának a
megnyirbálásáról. A rendszer kritikusai szerint azonban nem helyes egy olyan,
megszerzett privilégiumokra épülő rendszert fenntartani, amely nem ösztönöz
újabb erőfeszítésekre, újabb eredmények elérésére. Felettébb furcsa helyzet az
is, hogy anyagi vetületét nézve érdemesebb Magyarországon akadémikusnak lenni,
mint a Nobel-díjra pályázni, mivel évtizedek alatt a több száz akadémikus a
Nobel-díj tiszteletdíját meghaladó összegben részesül – az adófizetők pénzéből.
Ráadásul az akadémikusi cím elnyerése sem mindig az elért eredményekre, hanem –
a kritikusok szerint – egy „urambátyámvilág” kapcsolatrendszerére épül.
Az MTA struktúrája még a szovjet időkből átörökölt struktúra, amelyen sem az
1990-es rendszerváltás, sem az 1994-es akadémiai törvény lényegében nem
változtatott. Az intézmény önálló szervezetként való tevékenységét szokás az
önkormányzatok tevékenységéhez vagy épp egy külön minisztériumhoz hasonlítani.
A tavalyi év során a tudós testületet az állam 33 milliárd forint támogatásban
részesítette. Ennek az összegnek a hozadékát azonban nem mindig lehet egzaktan
kimutatni: egy alapkutatás eredményeit például nem lehet úgy tetten érni a
gazdaságossági mutatókban, mint egy technológiai fejlesztés következtében
létrejött profitot. A számszerű adatokat nézve Magyarország a GDP 0,95
százalékát fordítja kutatásokra és fejlesztésekre, amely az európai átlagnak –
ez a GDP 1,93 százaléka – nagyjából a fele. A kutatás-fejlesztésre fordított
források 58 százalékát nálunk az állam fedezi, és csak 30 százalék érkezik a
vállalati szektorból – az EU-átlag ennek a fordítottja.
2006. 06. 09. (X/23)
