A fenti párbeszéd Londonban, az Oxford Street egyik gyorséttermében zajlott
le, miután – Levente szerint tipikusan magyar módon – ice teát kértem. A
nyíregyházi fiatalember csak néhány hónapra jött Londonba, viszont már nem
először – és nem is utoljára. Rajta kívül még mintegy nyolcezer honfitársunk
dolgozik Nagy-Britanniában, legalábbis a hivatalos adatok szerint. A valóságban
persze ez a szám magasabb.
Zsolt négy éve érkezett. Sofőrként kezdte, ma az építőiparban dolgozik
vízvezeték-szerelőként, és lényegében befutott. Feleségével és kilenc hónapos
kisfiukkal saját – hitelből vásárolt – lakásukban laknak, van autójuk, és
spórolni is tudnak.
A mesebelinek tűnő történet mögött persze nem kevés erőfeszítés is áll, ám
kétségtelen, hogy ugyanezt itthon – ezzel a munkával, ennyi idő alatt – nehéz
lett volna elérni. „Kis túlzással azt is lehet mondani, hogy ha például
asztalosként egy pubban összeakadsz valakivel, aki az építőiparban dolgozik, már
rendezve is van az itteni életed. Főleg, ha értesz is ahhoz, amit csinálsz, és
szorgalmas vagy” – mondja saját tapasztalataira alapozva a fiatalember.
Szakmunkásként ugyanis minimum tíz fontot meg lehet keresni óránként, ami
körülbelül 1600 fontos havi fizetést jelent. (Ezt forintra átszámolni általában
nem érdemes, hiszen a megélhetés is drágább, de azért tegyük meg: az órabér 4000
forint, a havi fizetés pedig 640 ezer – asztalosként.) Ez a minimum, de Zsolt
állítja, nem lehetetlen, hogy egy szakmunkás évi 60 ezer fontot keressen. Egy
tréfás anekdota szerint a brit apák egymás között ma már azon morfondíroznak,
hogy orvosnak vagy vízszerelőnek adják-e a gyermeküket
A gyerek persze orvosnak megy – szak- és segédmunkásnak vagy sofőrnek és
eladónak ott vannak a külföldiek. Az unióhoz két éve csatlakozott országok
fiataljai ki is használják a megnyílt munkaerőpiac adta lehetőségeket. Legtöbben
a lengyelek közül jöttek – hivatalosan csaknem 200 ezren, a valóságban ennél
jóval többen –, de vannak itt litvánok és szlovákok is szép számmal, és
természetesen magyarok. Kérdés, hogy mit szólnak mindehhez az „őslakosok”. „A
napokban hallgattam egy rádióműsort, amelyben brit vállalkozók és munkások
panaszkodtak, hogy a bevándorlók nagyon lenyomják az árakat. Más betelefonálók
viszont arról számoltak be, hogy miközben az angol szobafestő két hétig
bíbelődik egy konyha kifestésével, majd pedig olyan árat mond, hogy a tulajdonos
kis híján leesik a székről, a lengyel megjelenik időben, gyorsan, jól dolgozik,
és keveset kér” – meséli Zsolt, aki egyébkent nem került még kellemetlen vagy
megalázó helyzetbe azért, mert magyar. Azt is hozzá kell tenni: a bevándorlók
általában olyan munkákat végeznek el, amit a britek már nem szívesen. Ezért van,
hogy számos cégnél a menedzsment szintjénél lentebb csak külföldieket találni.
2006. 06. 09. (X/23)
