hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Abszurdisztán visszafordul

2000. 12. 02.
Zavar, düh, keserűség, félelem – ez érzékelhető a vesztesek oldalán, miközben a győztesek sem tudnak igazán ünnepelni, inkább gondterheltek, mint diadalmasak. A romániai választások végeredménye a pártok erőviszonyai és a második fordulóba jutott elnökjelöltek szempontjából egyaránt teljes baloldali siker, december 10-én már csak az dől el, posztkommunista vagy posztkommunista-fasisztoid államfője lesz-e az országnak.

A választásokon győztes Iliescu-féle párt korábbi előrejelzésekkel ellentétben csak 37 százalék körül teljesített a törvényhozásban, tehát nem képes egyedül kormányt alakítani; ez éppúgy érzékelhető Iliescuék idegességében, mint az a tény, hogy maga a pártelnök csak 8 százalékkal vezet Corneliu Vadim Tudor előtt. Az igazi győztese a választásoknak tulajdonképpen Vadim Tudor és Nagy-Románia Pártja lehetne, hiszen a szélsőséges jelölt a párttal együtt korábbi választásokon 4-5 százalék körül szerzett szavazatot, most pedig Vadim több mint 28, a Nagy-Románia Párt pedig 20-21 százalékos. Az öröm mégsem teljes, mert ez megint csak kevés a hatalom gyakorlásához, viszont Iliescuék szemlátomást nem hajlandók velük együtt kormányozni az országot. Vadim ígérget és fenyeget, de Iliescuék nem tágítanak, ez azt jelenti, hogy Vadim Tudor számára esetleges győzelme az elnökválasztásokon olyan áttekinthetetlen helyzetet eredményezne, amelyet igazából maga sem tudna kezelni: egy 20 százalékos párt elnökeként a törvényhozás 80 százalékával kerülne ellentétbe.

Az országot eddig vezető koalíció gyakorlatilag megbukott, vezető pártja, a történelmi fény? Parasztpárt be sem került a törvényhozásba, ehhez képest szinte eredmény Mugur Isarescu majdnem tíz százaléka. A Nemzeti Liberális és a Demokrata Párt ugyancsak reményei alatt teljesített, elnökjelöltjeik sem tudtak beleszólni igazán a versengésbe, a demokrata Petre Roman körül már pártján belül is alakul a mozgolódás az eltávolítására. Az egyetlen politikai alakulat, amely javítani tudott 1996-os százalékain, az RMDSZ, amely viszont azzal szembesül, hogy az ország túlnyomó többsége olyan erőkre szavazott, amelyek jobbik esetben semmit sem akarnak javítani a kisebbségek helyzetén, rosszabbik esetben kifejezetten keresik a konfrontációt a magyarokkal és a romákkal. És, hogy még furcsább legyen a világ, az RMDSZ épp a magyarfaló Nagy-Románia Párttal kell, hogy megossza az ellenzéki széksorokat.

Nincs tehát Romániában olyan erő, amelynek oka lenne a teljes elégedettségre a szavazások után. Nincs egyetlen olyan párt sem, amely a következő négy évben stabilan végigvihetné elképzeléseit a kormányzásban és a törvényhozásban. A választók opciója azonban mégiscsak egyértelm? volt, és ez Romániára nézve nagyon rossz hír. Noha az elnökválasztás előtti fenyegető pillanatokban érdemes különbséget tenni az Iliescu vezette Társadalmi Demokrácia Pártja és a Vadim Tudor-féle Nagy-Románia Párt között, hosszú távon a kettőjükre adódó szavazatok összeadódnak, mert a rájuk voksolók gyakorlatilag ugyanazt akarták: megállítani a reformot, lefékezni az átalakulás folyamatait, ahogy egyes Vadim-szavazók ezt nagyon pontosan ki is fejezték, a biztosabb élet reményében felhagyni az integráció kínlódásaival.

Ami történt Romániában, az valóban páratlan történet. Az 1990 körül beindult kelet-európai változások során voltak olyan országok, amelyek elindultak Európa felé, de megrekedtek, voltak, amelyek igazából el se indultak – Románia az első, amely elindult, és 2000. november 26-án visszafordult az úton.

A kudarc egyik oka és jele maga a tény, hogy a kudarc e lényegi dimenziójával a román társadalom továbbra is vonakodik szembenézni. A választások óta eltelt egy hét alatt ezt a pontos diagnózist Romániában szinte senki sem állította fel. Többnyire arról beszélnek, hogy milyen nehéz lesz e voksolás után bejutni Európába, de eddig csak egyetlen román történésztől hallottam, hogy nem a befogadás vált kérdésessé, hanem az irány, tehát hogy az ország Európa felé megy-e, merthogy állampolgárai a jelek szerint ellenkezőleg döntöttek. Ha ezt az alapvető diagnózist többen felismernék, talán kisebb lenne a választások utáni döbbenet is Romániában. Vezércikkek, tévéviták tömkelege teszi fel elképedten a kérdést: hogyan is szerezhetett Vadim Tudor csaknem három és félmillió szavazatot. Pedig, ha valaki elég következetesen gondolkodik ebben az országban, nem tartja csodának ezt az eredményt.

Nem csoda, hogy a szélsőségesség előretört, amikor nem sikerült megváltoztatni azokat a körülményeket, amelyek kedveznek neki. Ha az elmúlt négy év során a 96-os európai fordulatot valódi átalakulás követte volna, akkor ma már alakot öltene Romániában a valóságos piacgazdaság. Megszűntek volna azok az állami óriáscégek, amelyeknek dolgozói minimális munkáért kapnak biztos fizetést, tehát megszűnt volna az a közhangulat, amely a bizonytalanságtól rettegve utasította el a privatizációt. Megszűnt volna annak a néhány irgalmatlanul gazdag román tőkecsoportnak a monopóliuma, amely lehetőség szerint kirekesztené az országból az erős nyugati tőkekonkurenciát. Ha a reformfolyamat végbe ment volna, akkor a román állampolgárok többségének lenne perspektívája a gazdaságban, és a piaci folyamatok izgatnák inkább, nem pedig az útszéli politizálás.

Nem csoda, hogy a szélsőségesség előretört, amikor Ceausescu óta sosem próbálták igazán ebben meggátolni. Már 1990 januárjában felbukkant az a rémtörténet, hogy a decemberi fordulatot a magyarok Erdély visszaszerzésére akarták kihasználni, azóta is tart a magyarellenesség burkolt vagy leplezetlen szítása a közéletben, a sajtóban, a politikában. Ugyancsak 1990 első felében üthette fel újra a fejét Romániában a legionárius, vasgárdista mozgalom, a különféle kisebb-nagyobb szövetségek és szervezetek ellen egyetlen kormányzat sem lépett fel komolyan, plakátjaik most is ott virítanak az utcákon, a legutolsó legionárius összejövetelre épp ezen a héten került sor Kolozsvárott. A szélsőjobb és a magyarellenes extrémizmus működése nagyon is összefér Romániában: amíg a magyarellenességet szabadjára eresztik, addig természetesen lehetetlen megfékezni a másfajta szélsőségességet is. Márpedig a magyarellenes, sovén-nacionalista fellépések sohasem részesültek hivatalos elítélésben, még akkor sem, amikor pedig az RMDSZ részt vett az ország vezetésében. Vadim is nyugodtan beszélhetett igazán vadakat, amíg főként a magyarokat ócsárolta, sokak hallgatólagos egyetértésével. Csak hát olyan nincs, hogy egy pártnak egyvalami ellen megengedhető a szélsőséges fellépés, másvalami ellen meg nem: a szélsőségesség parttalan és korlátlan, és védekezni sem lehet csak az egyik megjelenése ellen. Inkább logikus, mint meglepő, hogy megfelelően rossz gazdasági-társadalmi viszonyok közepette a szabadjára engedett szélsőség hatalomközelbe kerül.

Nem csoda, hogy a szélsőségesség előretört, amikor az állam maga is kirekesztő: hiszen egy olyan országban, ahol a kisebbségek aránya több mint tíz százalék, a nemzetállamiságot alkotmányba foglalja, és ennek megfelelően lép fel mindenfajta másság ellen; devianciának minősíti az anyanyelvhasználatot a közigazgatásban, az anyanyelvi oktatást egyetemi szinten, a kisebbségi identitás megőrzését akár a csendőrtelepítésekkel szemben is. És nem csoda, hogy a szélsőségesség előretört, amikor maga az állam is tekintélyelvű, képtelen leadni hatalmából az önkormányzatoknak, ezzel pedig egy olyan népességet nevel, amely a felsőbbségre, a kormányzatra, egy hatalmasra duzzasztott adminisztrációra, adott esetben pedig akár egy diktátor jóindulatára bízza sorsa alakulását.

Nem csoda, hogy a szélsőségesség előretört, amikor az átlag román teljes ideológiai zűrzavarba került. Ebben az országban a diktatúra óta eltelt 10 év alatt sem sikerült klasszikus politikai struktúrát kiépíteni. Nincs olyan párt, amelynek programja egyértelműen bal-vagy jobboldalinak mondható, az eszmék elképesztő zűrzavarban gomolyognak a tiszta kommunizmustól a klasszikus fasizmusig; a posztkommunista- szociáldemokrata alakulat szavakban piaci retorikát vett elő, a liberális jobboldal pedig a választások előtti utolsó periódusban baloldali szociális demagógiával kísérletezett. A pártok ideológiai zűrzavara lassan ideológiai vákuumba ment át, a választók megszűntek koherens eszmékben gondolkodni. Az ilyen vákuumba pedig mindig a legagresszívabb, legdurvább eszmeiségnek van esélye betörni. 

Nem csoda, hogy a szélsőségesség előretört, amikor a szélsőségekkel szembeni európai normákat lezüllesztették és kompromittálták. Mindenki Európa és az integráció nevében cselekedett, még akkor is, ha a programja 

valóságos elemei nyilvánvalóan ellentmondtak az európai feltételeknek. Maga az integrációt vezényelni próbáló eddigi kormányzat sem volt képes őszintén elmondani az embereknek, hogy mit jelent az unió és a NATO, milyen előnyök mellett milyen nehézségeket kell leküzdeni a tagságért, hogyan is áll az ország valójában a felvételi folyamatban. Így aztán nem csoda, ha sok ember inkább a szélsőségesség csábításának enged, amikor az integráció nehézségei kerülnek előtérbe, és azt mondja, nem kell nekem Európa, ha én sem kellek neki. Különösen egyszerűvé válik a képlet, ha mindeközben a legszélsőségesebb erő is az európai eszmeiség letéteményesének hazudja magát, elhiteti, hogy ha rá szavaznak, azzal még nem csapják be Európa ajtaját a saját orruk előtt.

Nem csoda, hogy a szélsőségesség előretört, amikor kiderült, hogy Erdély is Románia integráns része, ott sem mások az alapvető gazdasági-társadalmi viszonyok, mint a hegyeken túl. Sőt, a szellemi-lelki viszonyok sem különböznek alapvetően. Mivel az erdélyi román valamivel többet lát a külvilágból, valamivel többet remél saját sorsának alakulásában, még nagyobbat csalódik, amikor kiderül, hogy országa nem olyan gazdag, mint a nyugati szomszéd, és hogy neki se nyílik sokkal több perspektíva, mint moldovai és olténiai testvéreinek. A fokozott csalódásra fokozott érzelmi kilengéssel válaszol, annál is inkább, mert maga sem feltétlenül toleránsabb, meggondoltabb, mint a többi román. Amin pedig azért sem kell meglepődnünk, mert jelentős részben az erdélyi románok, vagy a szüleik is csak tíz-húsz éve települtek át a Kárpátokon túlról, és ráadásul azóta is abban a hitben élnek, hogy történelmi feladatuk ennek a vidéknek a románná tétele. November 26. tehát az erdélyi illúzió elvesztésének pillanata.

Nos, ezek azok a gondolatok, amelyek hiányában a romániai román közvélemény egy része elképedten és döbbenten reagál a történésekre, és megpróbálja menteni a menthetőt: kormányalakítási, koalíciós megoldásokkal ellensúlyozni egy egész ország szavazási opcióját, hogy Európa mégse azt a Romániát lássa, amit a polgárai megválasztottak. Most, hogy már megtörtént a baj, az értelmiség és a sajtó foglalkozni kezdett Vadim és a szélsőségesség veszélyével. Most, hogy már bekövetkezett az abszurd parlamenti fordulat, felébredni látszik az eddigi koalíció maradék pártjaiban az a szolidaritás, amelynek hiánya négy éven keresztül megakadályozta a kormányokat és a frakciókat, hogy egységesen és hatékonyan működjenek. 

Most, hogy már bekövetkezett a baj, ez a szolidaritás kezd kiterjedni az RMDSZ-re is, mert a liberálisok és a demokraták feltehetően megértették, hogy ha szokásos mód nem veszik komolyan a magyarok elképzeléseit, politikai opcióit, ahogy négy éven keresztül sosem vették komolyan a koalícióban, akkor mostantól gyakorlatilag nem lesz ellenzéke Iliescunak és Vadimnak. Ha nem tudnak az RMDSZ-szel együtt feltételeket diktálni, akkor Iliescu előbb-utóbb valamelyiküket csak leválasztja a többiről.

Mindenesetre a jelek szerint a legkeser?bbek most Romániában épp azok, akik ezeket a dilemmákat korábban legvilágosabban látták. Az erdélyi magyarok körében hasonló csomagolási kedv érzékelhető, mint a marosvásárhelyi 90-es összetűzés után. Azonban Románia utolsó 11 évének zaklatott történelme során kiderült, hogy helyzetükhöz, kiszolgáltatottságukhoz, elnyomatásukhoz képest mégiscsak a romániai magyarok voltak képesek a legnyugodtabban, a legésszer?bben reagálni bármiféle fordulatra. A jelek szerint így lesz ez most is: egyes radikális magyar politikusok sugallatai ellenére a magyarok tömegei nem a "minél rosszabb, annál jobb" logikáját követik, hanem december 10-én igenis elmennek szavazni, és méla undorral, de Iliescu nevéhez pecsételnek. 

Nagyon nehéz négy év következik, gazdasági mocsárral, a kisebbségi követelések visszaszorításával. Sőt, esetleg arra is számítani kell, hogy, amint ez már a kampányban érzékelhető volt (lásd múlt heti cikkünket), Iliescuék azzal nyerik meg a Nyugat támogatását, hogy nemcsak a Nagy-Románia Párt ellenében mutatják fel saját magukat, mint a stabilitás garanciáit, hanem a kisebb-nagyobb provokációkkal radikálissá kényszerített RMDSZ-szel szemben is. A romániai magyarság azonban már korábban is bebizonyította, hogy ilyen helyzetekben identitása, értékei, köztük politikai tisztánlátása megőrzésében találja meg az eszközöket arra, hogy átvészelje a keserves időszakot. A helyzet münchauseni, a báró ugyebár saját hajánál fogva rántja ki magát a mocsárból. De egy olyan országban, amelyet a választások után a Háromszék cím? lap főcíme találóan "Abszurdisztánnak" nevezett, az ilyen abszurd gesztusok válnak megoldásokká.


Kritikus időszak

Románia tragikus úton jár, mert az igazán polgári, valóban a nemzeti érdekeket képviselő pólus gyakorlatilag összezsugorodott, és egy jellegzetesen posztkommunista, fasisztoid, kétpólusú politikai mező tárul fel – jelentette ki Csapody Miklós országgyűlési képviselő a választások első fordulója után tartott sajtótájékoztatóján. 



Csapody arra a kérdésre, hogy kell-e változtatni a magyar külpolitika Romániával kapcsolatos diplomáciáján, lapunknak kifejtette: sem az irányultságunkon, sem a prioritásokon nem kell változtatni, mert ezek tartósak és beváltak. Döntő, hogy az új hatalom miképpen kezd neki az ország vezetésének, jelesül a szomszédsági politikának és a magyar–román kapcsolatoknak. Magyarország érdeke, hogy fenntartsuk az egyházi és közösségi ingatlanok visszaadásának ügyét, a ciánszennyezés apropóján környezetvédelmi problémákat, a kisebbségi jogi, nyelvhasználati ügyeket, az egyetemek kérdését, az új főkonzulátusok megnyitását.

Kritikus időszak jön, ezért a magyar parlamentben nem a villongások, "beszólások" idejének kell jönnie, hanem a józan politizálásénak. "Szerencsére, tapasztalatom szerint minden felelős magyar politikai így gondolkodik" – tette hozzá Csapody Miklós, aki szerint az a választások tanulsága, hogy a csalódottságot, a nyomort és perspektívátlanságot kihasználhatják populista, nacionalista pártok, sajnos, markáns antiszemita és magyarellenes felhangokkal tarkítva. (H.Zs.)

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!