A kisfiúra izraeli katonák és a török mentőcsapatok tagjai találtak rá az
Isztambultól délre, a Márvány-tenger partján fekvő Cinarcik városában, ahol az
izraeliek korábban már egy aszszonyt is kihúztak a törmelék alól, néhány házzal
arrébb. Ismail nagybátyja, Sait Cimen saját családja tagjainak próbált a nyomára
akadni, amikor zseblámpája fényénél megpillantotta a kisfiú arcát a romok között.
A fiú, akit azonnal kórházba szállítottak, az orvosok szerint teljesen fel fog
épülni – fizikailag, hiszen a föld alatt eltöltött napok félelme minden bizonnyal
kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. A lesoványodáson kívül azonban semmi
visszafordíthatatlan fizikai károsodást nem szenvedett, az orvosok szerint még csak
csontjai sem törtek. A kórházban egyelőre tiltják, hogy normálisan egyen és igyon,
hiszen a kiszáradás következtében károsodott szerveinek először helyre kell
állnia. Ismail valóban szerencsésnek tekinthető: bár apja és három nővére
elpusztult a földrengéskor, édesanyja megmenekült.
A rutinos mentőszakemberek szerint egy összeomlott épületben a túlélésre
általában egy hétig van esély, bár a tapasztalatok szerint a legtöbben 72 óra után
feladják: legyőzi őket a kiszáradás, a sokk vagy a belső sérülések. Rendszerint
ez az a pont, amelynél az élni akarás is csődöt mond: sokan nem bírják tovább a
sötétben, halott vagy haldokló családtagjaik közelében. Ennek ellenére a
törökországi tragédia után is viszonylag sok embert sikerült élve kihozni a
törmelék alól. 57 órával azután, hogy a földrengés teljes háztömböket tett a
földdel egyenlővé, Izmit városában két – hegyi balesetek túlélőinek
felkutatására kiképzett – svájci mentőkutya életjelet talált egy 14 emeletes
épület romjai alatt. A gépek leálltak, és az emberek kézzel estek neki a
törmelékhegynek, amelynek aljáról gyerekhangot hallottak: valaki vizet kért.
Nemsokára rátaláltak egy 7-8 éves kisfiúra és hároméves húgára. A gyerekeknek
rendszerint nagyobb az esélyük, hogy ilyen helyzeteket túléljenek, hiszen kisebb
termetüknél fogva kevesebb levegőre, vízre és helyre van szükségük, mint egy
felnőttnek. Talán ezt bizonyítja az a tény is, hogy a legutolsó napokban már főleg
gyerekek megtalálásáról jöttek a hírek – még a nyolcadik napon is sikerült élve
kimenteni öt gyermeket a romok alól.
A török hatóságokat sok kritika érte amiatt, hogy már az ötödik napon hozzá
akartak kezdeni a romok eldózerolásához. A helyszíni beszámolók szerint azonban a
harmincöt fokos hőségben oszlásnak indult tetemek miatt fellépő járványveszély
– bármilyen kegyetlennek is tetszik az emberi életek között felállított egyenlet
– sokkal több lakos életét veszélyezteti, mint amennyit a romok alatt rekedtek
további kutatása megmenthet. Végül a bulldózerek hiánya segített megoldani ezt a
súlyos dilemmát, így folytatódhatott sok helyen a mentők számára sem veszélytelen
kutatás.
A katasztrófa mérlege a század hat legpusztítóbb erej? földrengése közé emelte a
török földrengést. Ekkora kár 1939 óta nem érte az országot – akkor 30 ezer
ember pusztult el a földrengés során. A statisztikák persze kevéssé mozgatják meg
az ember érzelmeit, sokkal megrázóbb erejűek a tévé és az újságok által
felvillantott személyes tragédiák. Törökország északnyugati részén, ahol a
földrengés pusztított, a hatóságokhoz tömegesen érkeznek a telefonok: családok
ajánlkoznak, hogy örökbe fogadnának elárvult gyerekeket, támogatnák őket, vagy
taníttatásukról gondoskodnának.
A katasztrófa keltette káosz azonban nemcsak a jó szándékot, hanem a haszonlesést is
serkenti. A török hadsereg számára komoly feladatot jelent a fosztogatás
megakadályozása. Egyes helyeken már a kezdet kezdetén egyértelművé tették, mi vár
arra, aki megpróbálja kihasználni a helyzetet: a kormánycsapatok agyonlőttek egy
fosztogatót, aki egy halott nő kezét levágva igyekezett megszerezni annak
aranygyűr?it. Az eset természetesen nem egyedülálló, fosztogatásról érkeznek
hírek a lerombolt Adapazariból éppúgy, mint Golcukból és Izmitből, a földrengés
által legjobban károsított városokból. A rendőrség, a katonaság és felfegyverzett
civilek több helyen is kilátásba helyezték, hogy a fosztogatni próbálókat lelövik.
Golcukban egy ékszerboltot kirabló bandát tartóztattak le, sokan pedig úgy
próbálnak hasznot húzni a tragédiából, hogy csak pénzért hajlandók segíteni a
családtagjaikat kereső embereknek. Yalodában egy nyugdíjas katonatiszt nem hagyta
magát: amikor 600 dollárt kértek tőle 30 éves lánya felkutatásáért, az idős
ember, aki már feleségét, fiát és testvérét is elvesztette a katasztrófában,
fegyvert fogott, és megkérdezte: "folytatja az ásást, vagy nem?" Az illető
folytatta. Golcukban Midhat Ozgun saját testével állta el az utat a mentőalakulatok
előtt, hogy valaki hajlandó legyen megállni, és segítsen megkeresni rokonait az
összeomlott épületben. Öt ember négyórás munkájába került, míg rátaláltak a
még élő Bulte házaspárra: 84 órán keresztül feküdtek két holttest alatt. Ozgun
keserűen jegyezte meg: nagyon sok épület van még erre, ahol egyáltalán nem keresték
az embereket.
Mialatt még mindig ezrek fekszenek holtan a romok alatt, egyre erősebb kritika éri a
kormányt, amiért nem tett meg mindent a tragédia elkerülésére, tudva, hogy az
ország az egyik legaktívabb földtani törésvonal mentén fekszik. A CNN amerikai
hírcsatornának adott interjújában Bulent Ecevit miniszterelnök bevallotta, hogy a
földrengést megelőző években történtek hibák, amelyeket helyre fognak hozni. A
török közvélemény leginkább azokat a vállalkozókat hibáztatja, akik – a
földrengésbiztos épületekre vonatkozó előírások megszegésével – gyorsan és
hanyag módon építették fel házak tömegeit. Ebben nyilvánvalóan segítségükre
voltak a korrupt hivatalnokok is, akik nem vettek tudomást a kispórolt vagy nem
megfelelő módon alkalmazott építőanyagokról. A több homok és kevesebb cement
használata nem tűnik fel senkinek, egészen addig, amíg nem jön egy 7,4-es erősség?
földrengés. A Hurriyet cím? országos napilap címoldala már a tragédia másnapján
nagy betűkkel hirdette: "Gyilkosok!" Yalovában, ahol lakóházak sora
kártyavárként omlott össze, az életben maradottak majdnem meglincselték a helyi
építési vállalkozót, akinek később az autóját is felgyújtották. Saadettin
Tantan belügyminiszter egyenesen tömeggyilkosságnak nevezte, amit az olcsó, rossz
minőség? lakások építői elkövettek.
A lassan befejeződő mentési munkálatokat, és a túlélők biztonságba helyezését
is nagy mértékben megnehezítette az eső. Ez, bár csökkentette a nagy meleget,
veszélyforrást is jelentett. Szakértők attól tartottak, hogy a tuprai olajfinomító
égésekor a levegőbe került mérgező anyagok savas eső formájában visszajuthatnak a
földre. A sérült tartályokból kifolyt olaj eközben növekvő foltot alkot a
Márvány-tenger vizén.
A török kormány mintegy 200 ezer ember hajléktalanná válásával számol, akiknek
számára sátortáborokat állítottak fel. A heves esőzések miatt azonban a
"sátorvárosok" és az utak sok helyen sárfolyamokká váltak. Yalova közelében a
katonák számára épített, rekreációs bázisként használt táborokat is
megnyitották az otthontalanok előtt, akik közül sokan a kevésbé
földrengésveszélyes vidékek felé vándorolnak, elhagyva Izmitet, Yalovát, Adapazarit
és a környező, veszélyeztetett vidékeket.
Bár sokan még mindig abban reménykednek, hogy élve találják szeretteiket a romok
alatt, a hatóságok járványtól tartva igyekeznek mindenhol fertőtlenítőanyagot
szórni a törmelékre. A túlélők számára is fertőtlenítőszereket osztanak az
ivóvíz megtisztítására, a halottakat pedig – az iszlám törvényeinek is
megfelelve – amilyen gyorsan csak lehet, mésszel leszórva tömegsírokba helyezik,
fényképeket készítve az áldozatokról, hogy később azonosíthatóak legyenek.
A földrengésnek még nincs vége: a hét elejéig több mint 1300 kisebb utórengést
számoltak össze a geológusok, és előrejelzéseik szerint két héten belül várható
még egy nagyobb erejű, a Richter skálán körülbelül hatos erej? rengés Isztambul
közelében. Isztambuliak ezrei kezdték el a menekülést az ország biztonságosabb
területeire, sőt még külföldre is. Ugyanakkor az utórengések is szedtek
áldozatokat: Yalovában egy ötös erősség? utórengésben 14 embert temetett maga
alá egy már korábban megrongálódott épület. Az áldozatok éppen eltemetett rokonuk
lakásában igyekeztek összegyűjteni a megmaradt bútorokat és más értékeket.
Több földrengés a kilencvenes években
1999. 08. 28. (III/34)
