Az ott maradtak egyike, ifjabb Makula József milotai lakos elmondása szerint este
még kétszázan rakták a zsákokat a három kilométer hosszú szakaszon, de a kritikus
pillanatban, amikor a töltés bármelyik pillanatban átszakadhatott volna, már csak
tizenöt fiatalember tartotta a frontot. Ez alatt a nagyjából két óra alatt dőlt el,
hogy Milotát és a környező településeket elönti-e az ár vagy sem. Akik ott
maradtak, erejüket megfeszítve emelték tovább a gátat, tömték be homokzsákokkal
azokat a lyukakat, amelyeket a víz fúrt ki a töltésen, az úgynevezett buzgárokat.
– Mire gondolt, amikor a zsákokat pakolta? – kérdeztük Makulát.
– Arra gondoltam, hogy végig kell rakni zsákokkal a töltést, hátha úgy nem
szakad át a gát. Csak dolgoztam és dolgoztam.
– Mi történt volna, ha ez bekövetkezik?
– Hát innét a templomig nem sok ház maradt volna meg. Két méter magasan állt
volna a víz egészen Sonkádig.
– Mit csináltak volna ebben a helyzetben?
– Ha szakad a gát, elszalad az ember, és ha úszni tud
– Na, ha úszhattál volna
! – vetette közbe Makula Józsefné, aki már az 1970-es
áradást is megélte, amikor valóban átszakadt a gát.
– A katonaságtól nem kaptak segítséget?
– A katonaság eljött, de ment is – jegyezte meg méltatlankodva idősebb Makula
József, az apa. – A százados úr szerintem elég flegma volt, úgy vettem észre, nem
annyira viselte szívén a falu sorsát. Másnap megtudtuk, hogy ha Fehérgyarmatnál
átszakadt volna a gát, valószínűleg itt kirobbantották volna a töltést, hogy
Gyarmat megmeneküljön. A két fiam, meg a tizenöt ember nem érdekelte őket
meg a
szülőknek a szívfájdalma – emlékezett Makula. Nem bírta türtőztetni magát,
mikrofonunk előtt sírva fakadt.
1998. 11. 14. (II/46)
