A párizsi Orly repülőtéren magánsofőr fogad nevetve, s csak annyit mond
titokzatosan, hogy a főnökasszony küldte. Az utcákon hömpölygő tömeget nézem. Ki
gondolná, hogy a lesötétített ablak mögött egy Magyarországról érkezett névtelen
újságíró várja izgatottan találkozását egy világhírességgel?! Limuzinunkkal
leparkolunk a Hotel Napoléon előtt, a Diadalív árnyékában. A recepción már
szintén ragyogó arccal várnak, és betessékelnek egy kellemes lakosztályba. Két
napra Lolita Lempicka vendége lehetek, aki pár óra múlva magánstúdiójában fogad.
Asszisztensei elmondják, hogy ritkán nyilatkozik, úgyhogy nagy szerencsém van.
Mikor belép az ajtón, egy szerény, hivalkodástól mentes, egyszerű, fiatal nőt
pillantok meg.
Lolita Lempicka és lánya, Elisa
Mindig divattervező akart lenni, vagy más foglalkozások is vonzották?
– Nagyon szerettem a rajzokat, a divat és a festmények világát. Már egész
kis koromban elkezdtem rajzolni, és a környezetem szerint volt is hozzá
tehetségem. A varrás is közel állt hozzám, mert édesanyám ezen a területen
dolgozott, valamint a mesék is nagyon érdekeltek. Az ötvenes, hatvanas években
voltam kislány, amikor Walt Disney mesefilmeket kezdett készíteni; sokat
olvastam a Grimm-meséket, szerettem nézni az illusztrációkat. Mindezek elegyéből
alakítottam ki kislányként a magam sajátos mesevilágát. Később felfedeztem az „haute
couture”-t, a divatot, és itt, Franciaországban szinte minden lehetőségem
megadatott a szárnypróbálgatáshoz. Két-három évesen a babáimat öltöztettem fel,
nekik csináltam szoknyácskákat, rájuk szabtam ruhákat; ma ugyanezt teszem, de
felnőttekkel. Igen, elmondhatom, hogy gyerekkori álmomat sikerült
megvalósítanom. Ez valahol egy rendkívüli dolog. Úgy gondolom, hogy ha az
embernek van egy szenvedélye, affinitása, mindent áthidaló kedve egy dolog felé
és ahhoz ragaszkodik, akkor bármit képes megvalósítani. Pályafutásom során
először régi ruhákkal foglalkoztam: közelről tanulmányoztam a múlt század eleji,
tízes, húszas évek kollekcióját egészen a negyvenes évekbeli modellekig.
Megfigyeltem a szabásmintájukat és az akkori csipkevilágot. Mindez, és
gyerekkorom emlékei együtt járultak hozzá ahhoz, hogy megszülessen a Lolita
Lempicka stílus, mely a múlt ruháinak, divatjának visszacsengése,
reminiszcenciája és egyfajta mesevilág; a kislányé, aki voltam, valamint a divat
iránti szenvedélyem és rajzolási vágyam.
Megvalósította gyerekkori álmait. Mi a siker titka? Munka, tehetség,
szorgalom, ihletettség?
– Minden kell. Kell a szenvedély, kell az álom és kell, hogy az embernek
legyen egy nagyon erős vágya. És ha elég erős ez a vágy, az ember mindent
megmozgat annak érdekében, hogy az meg is valósuljon. Persze dolgozni is kell,
és eközben az embernek meg kell győznie a környezetét is. Az én esetemben
kezdetben a szüleimet. A szüleim igazából mindig támogattak, mert látták az
elszántságomat, és azt, hogy ebben valóban fejlődök. Látták a tehetségemet,
látták a lelkesedésemet, és megértették, hogy van egy eltökéltségem, amire
büszkék is voltak. Meggyőztem őket, hogy abba az iskolába írassanak be, ahol a
legtöbbet tanulhatok divat területén. Aztán nagyon sokat kell dolgozni. Ha az
ember szereti azt, amit csinál, akkor nem nézi a munkát, akkor számára az nem
lesz igazi munka. Nem nézi az időt, amit erre szán. Éppen ez a különbség a
választásban, hogy ha az ember azzal foglalkozik, amit szeret csinálni, ha ez a
szenvedélye, akkor máshogy látja a munkát. Persze, nyilvánvaló, hogy dolgozni
kell, mert ha lusta az ember, akkor el lehet rontani a dolgokat; de ha valódi
elhivatottság van, akkor észre sem vesszük a múló időt, mert tudjuk, hogy nem a
semmibe megy az a rengeteg energia, hiszen megjelennek az eredmények. Ha
hűségesen kitartunk, akkor lesznek eredmények. Ezt láttam a saját életemben is.
2006. 10. 20. (X/42)
