Az ország ez alatt a rövid idő alatt is számos arcát megmutatta, nem csak földrajzi értelemben. Több mint 30 éve járok többé-kevésbé rendszeresen Izraelbe, így tudom, hogy itt soha nem volt unalmas időszak, de 11 hónapja, tavaly október 7-e óta azt tapasztalni, hogy minden nap váratlan, megdöbbentő fordulatokat hozhat, és gyakran hoz is. Míg az első néhány nap Jeruzsálemben és környékén úgy telt, mintha a kilencvenes években, a „békefolyamat” illékony optimizmusa idején sétálnék az óváros felé, hazafelé a repülőgépen ülve alig vártuk, hogy feloldják a rendkívüli légtérzárat, amit a Ben Gurion repülőtértől néhány kilométerre becsapódott jemeni huszi ballisztikus rakéta miatt rendeltek el.
Könnyen lehet, hogy mire ez a lapszám megjelenik, az ország már az északi fronton is nyílt háborúban áll az Irán által támogatott Hezbollah ellen, amely már a gázai Hamász-pogrom másnapján beszállt a konfliktusba. Október 7-e óta közel 100 ezer izraelinek kellett elhagynia otthonát az északi határsávban, ahol nemcsak falvakat és kisebb településeket, hanem olyan jelentős városokat is evakuálni kellett, mint a hajdan 22 ezer lakosú Kirját Smona.
Megdöbbentő volt áthaladni azon a drúz falun, Madzsal Samszon, ahol néhány hónapja a libanoni terrorszervezet rakétája egy futballpályán 12 kisgyermeket ölt meg. A térségben a Hezbollah folyamatos rakéta- és dróntámadásai miatt egy éve az összes nemzeti park is zárva tart, nem látogatható a keresztesek épségben megmaradt erődítménye, a Nimród-vár, sem pedig a sokak által Jézus átváltozásának helyszíneként tekintett Caesarea Philippi természetvédelmi régiója.