A múlt héten 98 éves korában, békességben elszenderedő dr. Edith Eva Eger, gyermekei és unokái körében, teljes biztonságban távozott közülünk– több millió ember életét változtatta meg. Meggyőződésem, hogy küldetése volt. Életfeladata. Életelhívása. Számtalan szeretett családtagját veszítette el – vőlegényét, édesanyját, édesapját, majd később férjét, Bélát is. De mindig tovább „mászott” a hegyre, ahogy ő fogalmazott, hogy véghez vigye, amire született. Még ha „mostanában lassabban is mászom, de növekedek, és meg akarom érinteni az embereket, hogy segíteni tudjak rajtuk” – mondogatta Edith néni.
„Auschwitzban megtaláltam Istent. Az én Istenem mindig velem van. Isten azt mondta nekem, hogy minden időszakos, semmi sem állandó… Istennek terve van velem. Nemcsak az, hogy túléljek, hanem az is, hogy utat mutassak másoknak, hogy hasznos legyek a számukra. Az én Istenem reménnyel, fénnyel, szeretettel és együttérzéssel teli.”
Tekinthetnénk e sorokat a súlyos traumákon átesetteknél gyakori „poszttraumás spirituális megnyílásnak”, amely a lelki és fizikai törés során egyfajta vallási neurózishoz is vezethet; de Edith asszonynál ez a hit nem vált kényszeressé, torzzá, nem jelent meg téveszme vagy realitásvesztés – épp ellenkezőleg: ez hitre jutásként értelmezhető a legmélyebb krízis közepette, és annak a megélése, hogy még a szenvedésben sem vagyok egyedül.
2026.05.08. (XXX/19)
