A csúcsjelölti intézményt eredetileg azért hozták létre, hogy átláthatóbb és demokratikusabb legyen az Európai Bizottság elnökének megválasztása. Ennek ellenére olyan személyt jelölt az Európai Tanács, akiről a kampány alatt még hallani sem lehetett. Nem fognak az európai szavazók emiatt még inkább kiábrándulni az Európai Unióból?
– A csúcsjelölti rendszer egy demokratikus szósszal leöntött, öt évvel ezelőtti német „találmány”, amivel formálisan közelebb akarták hozni az Uniót az állampolgárokhoz. Valójában azonban az EU föderalizációját, nemzetek feletti jellegét elősegítő eszközről van szó, amely ráadásul az alapszerződések szellemiségével és írott betűjével is ellentétes. Célja egyértelműen az volt, hogy minél kevesebb kompetencia maradjon a tagállamok kezében. A szerződések szerint ugyanis az Európai Bizottság elnökjelölésének joga a tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanács hatásköre, „Spitzenkandidatról” szó sincs bennük. Nem is lehet, hiszen az EP-választásokon a választópolgárok az adott tagállam nemzeti pártlistáira szavaztak, a szó politikai és jogi értelmében nincs olyan, hogy néppárti, szocialista vagy liberális európai lista, így a választók – leszámítva értelemszerűen a németeket vagy hollandokat – nem is szavazhattak Weberre vagy Timmermansra. Mögöttük tehát nincs ilyen értelemben vett „összeurópai demokratikus legitimáció”, ezért nem érzem, hogy a csúcsjelölti rendszer bukása eltávolítaná az embereket az Uniótól, vagy demokráciadeficitet okozna. Azoknak lett igaza – mint például a magyar kormánynak, a V4-eknek –, akik már hónapokkal ezelőtt azt mondták, hogy a csúcsjelölti mechanizmus nem megfelelő módszer arra, hogy az EU vezetőit „kiválasszák”.
2019.07.12. (XXIII/28)
