Az iszapkatasztrófa is azt bizonyítja, hogy a magyarok együttérzőek és adakozóak a bajba jutott honfitársaikkal kapcsolatban. Az iszapkárosultak javára cégektől és magánszemélyektől három hét alatt több mint félmilliárd forintot gyűjtöttek össze a Karitatív Tanács tagszervezetei. A Baptista Szeretetszolgálatnál több mint 105 millió forint, a Vöröskeresztnél 300 millió forint, az Ökumenikus Segélyszervezetnél 50 millió forint, a Nemzeti Segélyvonalon 104 millió forint támogatás gyűlt össze, a Máltai Szeretetszolgálattól nem kaptunk adatot. Az állami Kármentő Alapba eddig több mint 700 millió forint érkezett.
A szerencsétlenül járt emberek számos egyéb módon is kapnak támogatást. Miután elmaradt az idei Bécs–Budapest Szupermaraton, ezért a sportolók egy csapata a Nagy Sportágválasztó és a Magyar Vöröskereszt segítségével múlt héten jótékonysági maratont teljesített. „Évek óta indul a bajnokcsapat a Budapest–Bécs maratonon, aminek jótékonysági vonzata is szokott lenni. A Szupermaraton idén elmaradt, mi egyrészt tiltakozásképpen szerveztük meg, hogy mégis fussunk, akár biztosítás nélkül is, másrészt az iszapkatasztrófa híre minket is megdöbbentett, ezért kötöttük össze jótékonysági céllal” – mondta el a Heteknek Kozmann György olimpikon, világbajnok kenus, a csapat egyik tagja, aki 3 és fél millió forintot és közel ugyanilyen értékű természetes adományt gyűjtött össze a maratoni váltófutás során. A Citroën két kocsit biztosított számukra, Tata városa 2 millió forintot adott, egy német magánszemély 1 milliót. Rengeteg megható tapasztalat érte a futókat: az emberek főleg a kistelepüléseken – egyes nagyvárosokkal ellentétben – erejükön felül, a kevesükből is, amit csak tudtak, odaadtak, ha csak egy karton étolajat is, s magukat a sportolókat is teával, frissítőkkel várták.
A sportolók más jótékonysági akciókban is részt vesznek, amivel a jótékonykodást és a sportot is népszerűsítik, például festményt alkotnak, melynek eladásával a Bethesda Gyermekkórházat támogatják. „Meggyőződésem, hogy a szegény sorsú gyermekek támogatása kiemelt jelentőséggel bír, hiszen ők azok, akik a legkevésbé tehetnek sorsukról” – tette hozzá Kozmann György.
Nemrég Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár is akciót indított, mégpedig „Százforintos gyűjtőakciót”: arra szólította fel a tanárokat és diákokat, hogy október 31-éig mindenki adjon 100 forintot az iszapkárosultak megsegítésére a Máltai Szeretetszolgálat javára, s az együttműködő iskolák nevét kiteszik a minisztérium honlapjára. A kezdeményezés bírálatok kereszttüzébe került, mivel a kormányzati direktíva alapján egyházi kötődésű segélyszervezethez utalnák az adományokat, s kiszűrhetőkké teszik az „ideologikus” minisztériumi kéréssel nem együttműködő iskolákat. Hoffmann Rózsa felhívását Kuti Éva, a nonprofit szervezetek elismert hazai kutatója is aggályosnak tartja, mint lapunknak kifejtette: eleve nem szerencsés, hogy az állam beavatkozik az önkéntességre épülő civil szférába, ami nem az ő hatásköre, s amiben semlegesnek illene maradnia. A pedagógia fontos célja a szolidaritásra, jótékonykodásra nevelés, de ezt kormányzati irányítással aligha lehet megvalósítani – teszi hozzá a szakember.
A felnőttek adakozókedve amúgy meglepően nagy: örvendetes módon Magyarországon a magánadakozók száma 6 millióra nőtt 1993 és 2003 között. Kuti Éva kutatásai szerint ebben az időszakban a nonprofit szervezetek száma másfélszeresére, a szektorba áramló lakossági támogatások összege ötszörösére – reálértékben 40 százalékkal – nőtt. Az emberek leginkább együttérzésből adnak: azért, mert adni „jó érzést jelent” számukra. Jelentősen nőtt a pénzbeni adományok aránya is, tehát nem a használhatatlan lomok áramlásáról van szó, bár a gazdasági válság kicsit visszavetette mind a cégek, mind a magánszemélyek jótékonykodását.
Kuti szerint sajnos az emberek és a cégek még annyira sem bizalmatlanok az adománygyűjtő szervezetekkel szemben, amennyire ez egészséges módon szükséges lenne. „Nyilván kényelmesebb elhinni, hogy megbízhatóak, ráadásul a magyarok hajlamosak biztosra venni, hogy a médiában sokat szereplő társaságok egyben hitelesek is” – mondja a szakértő. Nem is lenne könnyű az utánajárás, mivel nem épültek ki olyan információs csatornák, mint például az amerikai watchdog szervezetek, amelyeken keresztül meg lehet tudni, hogy egy-egy adománygyűjtő szervezet a befolyt pénzek mekkora százalékát költi magára. Jogilag például támadhatatlan eset, hogy ha 80-90 százalékot vonnak le működési költség címén. Kuti Éva szerint az adománygyűjtők zöme becsületes, de ezzel együtt aggályosnak tartja, hogy semmilyen nyilvános kontrollja nincs annak, hogy miként bánnak a befolyt magánadományokkal.
Az ÁSZ legfeljebb a céges adományokat vizsgálhatja, azok adójogi vonatkozásai miatt. Hozzátehetjük: ebből a szempontból érthető, hogy miért váltott ki nagy ellenállást, amikor a Bajnai-kormány bevezette a magánadományok megadóztatását, egyben adóhatósági átláthatóvá tételét is. Ezt az intézkedést az Orbán-kormány idén májusban az elsők között törölte el. Kuti adatai szerint a legtöbb adományozót és a legnagyobb összegű támogatást az egyházi, vallási szervezetek (2003-ban 7,2 Mrd Ft) vonzották.
Az adományozók körében nincs tömeges igény az átláthatóság, a leinformálhatóság iránt, leginkább ennek tudható be, hogy végeredményben sem etikai kódex, sem központi nyilvántartás nem alakult ki a különböző célszervezetek gazdálkodásának ellenőrzésére. Ez különösen a segélyszervezeteknél jelent gondot, mert minél nagyobbak, annál távolabb állnak az adományozótól. Az adakozókedv megőrzése azonban továbbra is fontos lenne, hiszen segítségével kialakul egy kölcsönösségi háló az emberek között, ami azt igazolja, hogy működik szolidaritás közöttünk. A jótékonykodás az egyének számára pozitív önképet ad, hasznosnak érzik magukat a társadalomban. A szegénység szembetűnővé vált, az embereket ez kimutathatóan együttérzésre és jótékonykodásra sarkallja, így van esélyünk rá, hogy az önzetlen segítségnyújtás idővel általánosan elfogadott normává válhat nálunk is – vélekedik Kuti Éva.
2010. 10. 29. (XIV/43)
