A legtöbben legfeljebb azt szondázzák, hogy Orbán Viktorba, Mesterházy Attilába, Bokros Lajosba vagy a Vona-Morvai duóba helyezzék-e minden bizodalmukat, miközben az elemzők vért verejtékeznek a mátrixok fölött. Mert az eredményt alapvetően meghatározza, hogy végül hányan mennek el szavazni (tehát az időjárás), hányan próbálnak okosan szavazni (azaz nem az elsődlegesen preferált pártra), és hogyan döntenek azok, akik nem válaszoltak a közvélemény-kutatók kérdéseire az elmúlt hónapokban (mert féltek, vacilláltak, vagy csak unták).
A kormányzóképességet az egyéni választókerületi rendszer hivatott biztosítani. Az országot 176 egyéni választókerületre osztották fel, ahol pártjelöltek vagy függetlenek indulhatnak. Miután lecsengtek a soros kopogtatócédula-botrányok (az MDF jelöltjeit például amiatt támadták, hogy több színnel töltötték ki ajánlóikat), megszülettek a vonatkozó bírósági és bizottsági döntések, minden szavazólap „kitöltésre került".
Az egyéni választókerületi választás abban az esetben érvényes, ha a választásra jogosultak több mint fele leadta voksát. Eredményes pedig akkor lesz, ha az egyik jelölt kapásból (hivatalosan: az első fordulóban) megszerezte a minimum 50 százalék plusz egy szavazatot. Ha valamelyik feltétel nem teljesül, jön a második forduló - és jönnek a pártjátékok. A második körben a törvény szerint az első három jelölt mérkőzhet ismét, de három rivális a legritkább esetben feszül egymásnak újra, hiszen a pártok jól felfogott érdeke, hogy minél több helyen biztosítsák a tuti befutást a jelöltjük számára. Így egy-két helyen iksz párt visszalép ipszilon formáció javára, másutt ezt visszakapja, miközben okosan instruálja választóit, a győzelem ígéretével.
2010. 04. 09. (XIV/14)
