A kis részsiker viszonylagosságát jól mutatja, hogy a baloldal törzsközönsége is szkeptikus a távlatokat illetően; a sietve összeállított képviselőjelölti lista mintha valóban az előrehozott választásokba való beletörődést mutatná. A jobboldal pedig - érthető okokból - csak a Bajnai utáni korszakra tud gondolni. Az új miniszterelnök hiába próbálja mondani új szlogenjét (miszerint a mai válságban „össznépi áldozathozatalra van szükség"), a Fidesz berkeiből ezt is csak újabb baloldali „ármánykodásnak" tekintik, s a kormányfőt Gyurcsány alteregójaként próbálják lejáratni. Szinte megoldhatatlan feladvány tehát Bajnai Gordonnak áldozathozatalt várnia attól a társadalomtól, amely már Gyurcsányt sem szívelte, s Bajnait Gyurcsány „kistestvérének" tekinti. Bajnai drámája tehát nem elsősorban abban áll, hogy kormánya se nem politikai, se nem szakértői, s még csak nem is az, hogy egy év alatt nem sok esélye van a magyar gazdaság konszolidálására, hanem az, ha indulásakor bejelentett legfőbb szimbolikus programját, az össznépi áldozathozatalt sem tudja elérni. Bárhogyan is lesz azonban: Bajnainál értékelni kell az elszántságot, és azt is, hogy nem mindenben vállal folytonosságot elődjével. Gyurcsány Ferenc sosem kért áldozatot az állampolgároktól, soha sem fordult oda hozzájuk. Kudarcának közvetlen (noha késleltetett) oka is ebben a mulasztásban keresendő.
Gyurcsány Ferenc bukását ugyanis ott „alapozta" meg, hogy nem használt ki egy számára (az őszödi beszéd véletlen kipattanása nyomán) adódó lehetőséget. 2006-ban még nem volt nyilvánvaló (és különösen nem világméretű) válság, ám a miniszterelnök úgy akasztotta szögre az MSZP 2006 tavaszi választási programját, hogy egyúttal nem magyarázta el, mindezt miért teszi, holott a továbbiak szempontjából sorsdöntő lett volna tudatnia, miért nincs már érvényben az MSZP pár hónappal korábbi választási programja. Lebecsülte a helyzetet, s a későbbi bukást mindez előrevetítette.
Sőt, olyan kommunikációt folytatott, amely őszödből csak az „igazságbeszédre" koncentrál, s elmulasztotta kihasználni a másik lehetőséget: azokat is meg kellett volna szólítania, akik szerint ez bizony nem igazságbeszéd, sőt „hazugságbeszéd" volt. Szokták mondani: Gyurcsány akár hajlandó is lett volna másfajta, ha tetszik: önkritikusabb stratégiára, ha a Fidesz nem vonul az utcára, és nem „fenyegeti" a parlamentáris köztársaságot. Nem tudjuk, ez mennyiben igaz állítás. Tény, hogy a Fidesz is hibázott ezekben a hetekben, ám a miniszterelnök politizálása is minimum aggályosnak volna minősíthető. A válsághelyzetekről szóló szakirodalom pontosan tudja, hogy a válságok lehetőséget is teremtenek a politikai vezető számára megtépázott tekintélyének helyreállítására. Gyurcsány azonban erről lemondott, nem használta fel a számára szorult helyzetet társadalmi támogatottsága javítására, nem fordult oda a társadalomhoz, és nem próbált bizalmat erősíteni. Mondhatnánk persze, hogy reálpolitikus volt, amikor így döntött, hiszen ilyen hendikeppel esélye sem lett volna a bizalom visszaszerzésére. Ám az adott helyzet lehetőségeket is tartogatott számára egy a korábbitól merőben eltérő őszinteségre. Ha tetszik: egy élveboncolásra. („Nem tudok mást ígérni nektek, mint hogy megpróbálom jóvátenni a kiszivárgott beszéd által ütött sebeket" - mondhatnánk kissé régies stílusban.)
2009. 05. 29. (XIII/22)
