Tarjányi Péter
Beszélgetésünk idején még nem tudni, hogy október 23-án harctérré alakul-e
Budapest. Az viszont egyértelmű, hogy két éve mindig félelemmel készülhetünk
ezekre az ünnepekre. A rendőrség szempontjából mi a sikertelenség oka?
– Sajnos az utóbbi két évben valóban hozzá kellett szoknunk Magyarországon,
hogy ha ünnep, akkor zavargás. Gondoljon bele, hogy ha három éve beszélgettünk
volna, és azt mondom, hogy a következő években felgyújtják a Magyar Televízió
székházát, elkötnek egy harckocsit Budapesten, vagy rálőnek politikusok házaira,
sőt, gépkarabéllyal megsorozzák a Teve utcai rendőrpalotát, akkor ez
felfoghatatlan lett volna. Az, hogy idáig jutottunk, elsősorban a politika,
másodsorban pedig az igazságszolgáltatás kudarca. Ma már elsősorban nem a
rendőrséget kell emiatt szapulni, hiszen a testület nagyon komoly fejlődésen
ment keresztül az utcai harcok kezelésének területén.
Volt honnan indulni
– 2006. szeptember 18-án a tévészékház elfoglalásának fiaskója szerintem
elsősorban vezetői hibák miatt történhetett meg. A rendőrség irányítóinál óriási
megfelelési kényszer volt tapasztalható. Nem tudták eldönteni, hogy az utcán
egyszerű utcai zavargás folyik, vagy valamilyen forradalom, ha pedig forradalom,
hova álljanak, melyik politikai erőnek feleljenek meg. A tudathasadásos állapot
miatt delegálták egyre alacsonyabb szintekre a döntéseket, ez pedig egyenesen
vezetett a kudarchoz. Magyarországon egyértelmű törvényi háttere van annak, hogy
az ilyen zavargásokat határozottan kezelni lehessen. Az ezredforduló környékén
például, amikor a futballhuligánok – a tévéostromhoz viszonyítva jóval nagyobb
tömegben – balhéztak a Népliget környékén, a rendőrség részéről senki nem nézte
a randalírozókat forradalmároknak, tüntetőknek, hanem komolyan és gyorsan
felléptek ellenük.
A szinte médiasztárrá avanzsált főkolomposokat most miért nem lehetett rács
mögé dugni? A kérdés azért is érdekes, mert miközben ezek az emberek szabadon
rohangálhatnak, Sándor István alezredes pert nyert az ügyészség ellen, mivel
jogtalanul tartották hónapokig előzetes letartóztatásban. Mintha valami nem
stimmelne
– Egyetértek. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy a rendőrség az
elmúlt egy-másfél évben elfogta ezeket a randalírozókat, ám az
igazságszolgáltatás nem tudott elrettentő erejű döntést hozni velük
kapcsolatban. Legfeljebb 24 óra múltán ki kell, hogy engedjék őket, és ha a
rendőr nem tudja precízen bizonyítani, hogy az elkövető éppen abban az
időpillanatban emelte fel a követ és vágta a fejéhez, és ez nincs dokumentálva,
akkor az illető nagy valószínűséggel megússza minden különösebb retorzió
nélkül. Maximum kirónak rá néhány tízezer forintos bírságot. Ez a kabaré
kategóriájába tartozik.
Az utóbbi két év közel nyolc és fél milliárd forintjába került Magyarországnak,
nekünk, állampolgároknak. Ehhez képest ott tartunk, hogy bár a beavatkozáshoz
elégséges a jogszabályi háttér, a felelősségre vonáshoz, úgy tűnik, nem. A
törvények megváltoztatásához azonban politikai háttér kell, ami természetesen
nincs meg. Ez olyan, mintha egy magasugrónak semmiféle segítséget nem adunk,
viszont a lécet irreálisan magasra helyezve biztatjuk, hogy rajta, ugord át. Nem
fog sikerülni.
Óriási gondot jelent a testület munkájában az is – kissé eltávolodva az utcai
harcoktól –, hogy Európában példátlan módon nálunk négyévente cserélik a rendőri
vezetőket. Bécs vagy Párizs főkapitányait, akik nyolc-tíz éveket töltenek a
székükben, a politika egyetlen dologgal bízza meg: szakmai alapon dolgozzanak.
Magyarországon ez távolról sem így működik. A rendőri vezetők a politikának való
megfelelést saját túlélésük szempontjából el kellett, hogy fogadják – vagy
távoztak a szervezetből. Nem véletlen, hogy a magyar rendőrségnek ma nincs
hosszú távú bűnüldözési stratégiája – ezeknél ugyanis csak az előkészítés
másfél-két vagy még több évet vehet igénybe, a megvalósítás pedig akár két
évtizedet is. A kapitányok ezért inkább a „jól eladható” programokat
preferálják.
A politikai függőség káros hatása az is – amint arra Sándor István is utalt –,
hogy ahol politikai szálra bukkan a rendőrség, ott a nyomozás általában hirtelen
más irányt vesz. Tudom, hogy ez ma tabunak számít. Viszont a megoldáshoz
őszintén kell beszélni a problémáról, és nevén nevezni a felelősöket – különben
a jövőben is egyre-másra dőlnek ki a csontvázak a szekrényekből.
Az olajügyektől kezdve rendszeresen visszatérő téma a politika és az alvilág
kapcsolata. Milyen tendenciákat vél felfedezni ezen a területen?
– Az olajügyek azért érdekesek, mert a parlamentben annak idején egy olyan
jogszabályt alkottak a döntéshozók, amely lehetővé tette, hogy bizonyos emberek
óriási extraprofitra tegyenek szert. Még egyszer: a jogszabályi hézagot nem
megtalálta valaki, hanem úgy hozták létre. A szervezett bűnözői kör abban az
időben kitanulta – és ma is alkalmazza –, miként lehet a politikával
együttműködni, az „üzletágból” befolyt pénzt pedig „visszaforgatták”. Így
erősödött meg például a kábítószer-bűnözés Magyarországon, de a pénzekből jutott
a rendőri testületbe való beépülésre, korrumpálásra is. Ezeket az
összefüggéseket rendőrként a kollégákkal tisztán láttuk, jeleztük is, ennek
ellenére hosszú ideig döntéshozói oldalról semmi nem történt.
Ez azt jelenti, hogy akár a kábítószer-, akár a fegyverkereskedelem
rendelkezik politikai kapcsolatokkal?
– Természetesen. Véleményem szerint a szervezett, intellektuális bűnözés
egyre céltudatosabb és erősebb Magyarországon.
A menetrendszerű botrányok nemcsak a rendőrséget, hanem a titkosszolgálatokat
is érintik. Hogyan értelmezi a legutóbbi lehallgatási ügyet, az UD Zrt.
szerepét, és a politikai szálakat?
– Nemcsak a rendőrség, hanem a titkosszolgálatok elmúlt 18 éve is
ellentmondásos. Hol egyik, hol másik oldal vádolja ellenfeleit azzal, hogy
tiltott módon gyűjt információkat politikai szereplőkről. Az információ
nyújtotta hatalommal a világon mindenütt igyekeznek élni, kérdés, hogy a
megbízottak átlépik–e az etikai, törvényi határokat. A konkrét ügyről azért nem
szeretnék beszélni, mert több részlete még nem világos.
Háttérbeszélgetéseken rendre felmerül, hogy nem csak az UD Zrt. teljesít
politikai megrendeléseket, más cégek is foglalkoznak ezzel – mindkét oldalon.
Korábban az ön volt cégét, a Proware Kft.-t azzal vádolták, hogy a
szocialistáknak szállít információkat
– Mi nem magánnyomozó cég voltunk, pénzügyi tanácsokat adtunk, és állami
cégeket világítottunk át. Nem titkolom, érkeztek hozzánk olyan megkeresések
politikusok részéről, amelyekre azt mondtam, hogy mi rendőrségi és
titkosszolgálati hatáskörökkel nem rendelkezünk. Mindenki maga dönti el, hogy
átlépi-e a határokat, de ha megteszi, akkor a következményeket is vállalnia
kell. Én behúztam a kéziféket, és ez sokaknak nem tetszett – rá is ment a cégem.
Viszont ez tette lehetővé, hogy független maradjak.
2008. 10. 24. (XII/43)
