A kormány döntése érdekében az új áfatörvény szerint be kell jelentkeznie
minden őstermelőnek az APEH-hoz, és adószámot kell kérnie. Ez a lépés immáron
egyértelművé teszi, hogy megszűnik az igazi őstermelés, a tojást, gombát, almát
vagy éppen mézet áruló kofáknak, borászoknak nyugtát kell adniuk, mert ha nem,
jön az adóhivatali eljárás. A kormány személyválogatás nélkül lépte meg
szigorítását, de a termelők közül sokan azt se tudják, hol kell
regisztráltatniuk magukat, ez a lépés nekik már bonyolult. A szigorítás oka
világos: az őstermelők között sok az adóforintját eltitkoló vállalkozó, és
feltűnően sok a városban lakó őstermelő, aki még egy lapát földdel sem
rendelkezik, reformszóval: „potyautas”.
„A kemény kéz politikája ez. Nincs kegyelem” – mondja Kovács Pál, aki a szó
szoros értelemében kistermelő, mert amit megtermel és elad, abból él. A
kertészszigeti gazda tud a szigorításról, hallotta a rádióban, de nyugodt
békéjéből nem hagyja magát kizökkenteni. A család minden tagja őstermelő, Ilonka
néni népszerűsége a környék piacain évtizedek óta töretlen. „Még a legkeményebb
Rákosi-időkben is a magunk termelte áruból éltünk – mondja büszkén Pali bácsi –,
most sem fogunk megijedni”– teszi hozzá nevetve.
„Az apám is a földből élt, ezt hoztuk otthonról, ez van a vérünkben, mindig
piacoltunk, mindig termeltünk, és igyekeztünk a gyerekeinket is erre a
függetlenségre nevelni – veszi át a szót Ilonka néni, Kovács úr neje. – „Pedig
nem könnyű munka ez, de gyerekként hozzászoktattak, úgyhogy szinte már hiányzik
így tél idején a kapálás, a gyomlálás. A télen csak az állatokra kell gondot
viselni, na meg februártól a melegházra, mert a paprikát a fólia alatt már el
kell ültetni hamarosan. A tej, a tojás mindennapi bevételt hoz a konyhára, sőt a
sütőtököt is eladogatjuk a piaci napokon, persze mindig frissen sütve. A két
tehén mellett van még négy növendék bika is, tavasszal lesznek vágósúlyba, az
ólban pedig nyolc hízó röfög a szomszéd akol felé, ahol éppen kismalacok
születtek.”
„Nehéz, verítékes munka ez, de eddig még megáldott a Teremtő bennünket, és csak
előre jutottunk valahogy. A piacra csak el kell járni ezután is, de majd
bejelentkezünk a falugazdásznál, jó fiú, majd elintézi ezt az adómismást” –
reménykedik Pál gazda. „Csak nem fognak bennünket elzavarni a piacról, a
népeknek kell az egészséges élelem” – teszi hozzá nevetve Ilonka néni.
Találgatunk, a rendelet egyik oka talán épp ez: az unió nem nézte eddig se jó
szemmel a magyar élelmiszerpiac szokásait, hiszen az áruk közel negyven
százalékának az eredete bizonytalan volt. Erre az öreg Pál egyszerű választ ad:
hozzák ide bármelyik uniós képviselőt, az ő kolbászától, szalonnájától bizony
megnyalja majd mind a tíz ujját, akármekkora úrnak szülessen is. „A tiszta,
hagyományos élelmiszerek még ma is vidéken vannak, nem a nagy bevásárlóközpontok
polcain – mondja büszkén Pál gazda, majd hozzáteszi, nem politikai hasbeszéd,
amit mond. – Nem érdekel a politika már, pedig annak idején még Torgyán híve
voltam – hangzik a töredelmes bűnbánat –, de mára megjött az eszem, egyik oldal
se a mi érdekeinket képviseli, mind a földet akarja eladni.”
A gazda szerint az őstermelőket érintő változások is erről szólnak, azt akarják,
hogy a kisparcellás gazdák eladják a földet a nagyüzemeknek, mert az unió csak a
nagyokat támogatja a jövőben. Nála is voltak már a földjére licitálni, de az nem
eladó. „Ebből élünk, ezért élünk – mondja keményen, könnyes tekintettel. – Nem
értik meg a képviselők és a gazdag befektetők, hogy nem azért élünk így, mert ez
jutott. Értsék meg, mi így akarunk és így szeretünk élni. Jó korán felkelni a
jószághoz, jó izzadni lucernakaszálás közben, jó látni a kocákat fialni. Nem
értik ezt a modern népek, ez nekünk a biztonság, a kezünk, verítékünk után élni,
ez ad tartást nekünk” – mondja Pál gazda.
Közben a nagyobbik fiú telepszik mellénk, és csendben bólogat. „Nem érti ezt se
Orbán, se Gyurcsány” – mondja Laci, aki éppen a regisztrációt intézte, mert a
mama jövőre is piacolni akar. Laci gyerekként a bicikli csomagtartóján ült, a
tojásos kosarat fogta, míg a mami tekert télen és nyáron egyaránt a piacra. Mára
már házhoz jönnek a tejért, a tojásért, de arra vigyáznak, ne adjanak el
mindent, mert a piacra menni kell. Ilonka néni most éppen kotlót keres a tyúkok
között, mert a kiscsirkét maga neveli az istálló sarkában. Már előre kifigyelte,
melyik tyúkból lesz kotló, azt etetgeti, annak a tojásait külön rakja, az nem
eladó. Februárban már csirkék szaladgálnak az istálló sarkában, mert így van
errefelé a világ rendje.
Laci közben az őstermelőkről szóló áfarendelet embertelenségét hangsúlyozza.
„Apám optimista, nem is tudja, mennyi nyűggel jár majd a piacon árulni, nyugtát
adni, vagy ha nem ad, és megfogják, akkor a büntetést megfizetni – mondja Laci.
– Nem akarom keseríteni őket, mert nem ebben az új világban élnek, nekik
nincsenek információik, mi zajlik most az országban. Boldogok, mikor hajnalban a
tehenet megfejik, tavasszal apám örül, mint egy kisgyerek, mikor a búza előbújik
a hó alól.” Soha nem hallotta panaszkodni a legkeményebb munka közben sem. Pedig
nehéz kenyér a kistermelés, nyögvenyelős olcsón adni a kínnal megnevelt
paprikát, zöldséget, vagy éppen azt a malacot eladni, amit éjszakákon át várnak
és óvnak, hogy ne nyomja agyon a koca. Ezeket az embereket most nagyon nehéz
helyzet elé állítja a törvény. Mégis boldogok, mert azok akarnak lenni.
2008. 01. 04. (XII/1)
