A kinevezése előtti és utáni interjúkat összevetve mintha időközben
szigorúbb monetáris politika hívévé vált volna. A kamatdöntésekről kiszivárgó
információk szerint ugyanis rendre az óvatos, visszafogott döntéseket támogatók
oldalán találjuk. Mi az oka ennek?
- Az igaz, hogy a Monetáris Tanácson a kockázat kerülők közé tartozom, de ez
nem jelenti azt, hogy a gazdaságfilozófiám alapjaiban változott volna.
Magyarországon a kormányzati korlátozás és önkorlátozás következtében a kereslet
radikálisan visszaesett. Én pedig tavaly is, idén is úgy gondolom, hogy ha egy
gazdaság nem „túlfűtött”, hanem „alulhűtött” az inkább inflációscsökkentő
semmint inflációs hatású. Ettől még nem vagyok galamblelkű.
Mikor 2007 júliusban bekerültem a MNB-be, akkor a fenti kép elkezdett
árnyalódni. Nem látszott egyértelműen mennyiben alkalmazkodik a munkaerőpiac
ehhez a megszorításhoz – a bérek növekedése igen erős volt. Ebben az időszakban
kezdődött meg a búza, kukorica és a többi mezőgazdasági termék rendkívüli
árnövekedése, ami egyre inkább tartósnak bizonyult. Ugyanebben az időben
kezdődött azaz Egyesült Államokból kiinduló úgynevezett másodlagos
jelzálogpiaci-válság, ami lehűtötte a nemzetközi pénzpiacok optimizmusát, és
megváltoztatta a kedvező nemzetközi gazdasági környezetet. Ebben a helyzetben
szükséges a jegybank óvatossága, hogy a zuhanás helyett mindig puhán landoljunk.
Azt gondoltam, talán azért lett „szigorúbb”, mert belülről jobban látszott,
hogy nagy a baj?
- Valóban belülről sokkal több információt kapunk, mint mások. Ráadásul az
MNB stábja hihetetlenül profi, a belső elemzések és előrejelzések a magyar
gazdaságról is sokkal árnyaltabb képet adnak bármilyen más intézet adatainál.
(Ma a piacon az MNB stábját tartják az ország legjobb szakmai műhelyének,
amelynek szavára leginkább adnak a befektetők – a szerk.) Lehet, hogy ez is
közrejátszik, hogy reálisan és árnyaltan tudjuk elemezni a gazdasági
folyamatokat.
Tavaly amikor a miniszterelnök bemutatta a magyar nyelvre értelmesen
lefordíthatatlan konvergencia tervet, akkor azt ígérte, hogy véget ér az 1970-es
évektől tartó „húzd meg, ereszd meg” gazdaságpolitikai korszak, és nyugatos
növekedési pályára állunk. Mikor lesz jó világ Magyarországon?
- Ha végignézzük közelmúltunkat, azt látjuk hogy a „húzd meg ereszd meg”
ciklus kiválóan illeszkedett korábban a pártkongresszusok később a választási
évek ciklikusságához. A politikusok egy-két évig mindig a „most már sokkal
jobban fogunk élni” szlogenét adták el, hogy aztán vissza is szívják. Ha most
először sikerül törvényekkel korlátozni az állam ciklikus túlköltekezését – ezt
a célt szolgálja a parlament elé került közpénzügyi törvény – az jelentős
előrelépést jelent, bár ezzel még nem jön el a Kánaán. Fontos, hogy ne váljunk
közömbössé és apatikussá, hanem észrevegyük: most érdemes befektetni és
tervezni, mert az állam kiszáll a nagyon erős újraelosztó szerepéből, mellyel
ezt az idegőrlő hullámzást generálta. Igaz, ez nem két év programja, hanem
erősen kézben tartott, fegyelmezett öt-nyolc évé.
Miként fordulhatott elő, hogy a közgazdász társadalom nem volt képes
rákényszeríteni a politikai elitet a gazdasági racionalitásokra? Ha ez
megtörtént volna, nem tartanánk itt.
- Édesapám bölcsész volt, mindig azt válaszolta az ilyen jellegű kérdésekre,
hogy mert mi olyan jókais, kossuthos nép vagyunk, amely szeret nagyokat
álmodozni, és utána kedvét vesztve, még a kis apró munkába se kezd már bele. Nem
tudok igazán jó választ adni – magam is sokat töprengek ezen a kérdésen.
Biztos nem úgy változik meg ez a helyzet, hogy minden megoldást az államtól
várunk, miközben minden rosszért az államot tesszük felelőssé. Talán, ha az
országban meghatározó lesz a polgári kultúra, akkor egyszerűen nem mernek a
politikus jókais álmokkal kiállni. Egyébként különös, hogy a szívünk mélyén mind
polgárok szeretnénk lenni, együttesen mégis úgy viselkedünk, mint a délibábok
hősei.
Pedig, ha öt-tíz tekintélyes közgazdász figyelmeztetett volna időben, talán a
politikai elit nem kergeti önmagát és az országot a „gödörbe”.
- Mondja, ki az a tíz szakember, akit elfogad a társadalom vagy éppen a
politikai elit tekintélynek? Egyébként időben jeleztek a közgazdászok, hogy baj
van, de nem történt semmi. A választások előtt is sokan óvtak a hihetetlen
ígéretektől. Egyszerűen nem a közgazdászoktól függ, hogy mennyire viselkednek az
emberek polgárként, sem az, hogy milyen az ország politikai kultúrája. Sőt,
mintha már unná a társadalom, hogy a közgazdászok a reformerek, akik mindig
megmondják a tutit, hiszen a 1968-tól rájuk hivatkozva vezetik be a különféle
átalakításokat és megszorításokat. Miért tőlük várják az ország megjobbítását?
Mert egy sor tudományág, mint például a politológia, úgynevezett puha
tudománynak számít. Vannak, akik éppen ezért hasbeszédnek is tartják. A
gazdaságban ellenben kőkemény számok vannak: a pénz mennyisége konkrétan
mérhető, miként a haszon, vagy a veszteség is. A tényszerű megállapítások
kiábrándíthatnak az illúziókból!
- Közgazdasági iskola és elmélet se egyfajta van, és ritka pillanat, mikor a
közgazdász szakma valamiben egyetért. Például mindnyájan tudjuk hétköznapi
életünkből is, hogy előrelátóan nem a pillanatnak engedelmeskedve kell
terveznünk, hosszú távra kell építkeznünk, csak éppen ezt nagyon nem egyszerű
megvalósítani, mert azért az a veréb csak jobb ma, mégha kicsi is. Mindezt
vetítsük ki egy konkrét területre: a nyugdíjrendszer nagyon hosszú távú, több
nemzedéket érintő társadalmi szerződés, amit nem szabad a pillanatra nézve
formálgatnunk, miközben a nyugellátás pillanatnyi kérdései mindig napi és igen
konkrét költségvetési terhet jelentenek.
A választások előtt mégis sikerült egy értekezés erejéig egyfajta közgazdász
nagykoalíciót összehozni, melyhez olyan konzervatív és liberális szakemberek
adták a nevüket, mint Járai Zsigmond volt és Simor András jelenlegi jegybank
elnökök, vagy éppen Csaba László a CEU professzora és Jaksity György a Tőzsde
egykori elnöke. Emlékeim szerint ezt az úgynevezett CEMI-tanulmány vetette fel
először az Európában általános vizitdíj bevezetését, a közszféra radikális
létszámcsökkentését és a különféle szociális ártámogatások radikális reformját.
Mégis a konzervatív politikusok például a vizitdíj megszüntetését tűzték
zászlajukra?
- A közgazdasági és politikai racionalitás sohasem lesz ugyanaz. Miközben
elképesztően sok pozitívumot jelent a vizitdíj, mégis könnyű ellene kampányolni,
mert a költségvetés szempontjából a jelentősége inkább szimbolikus, eltörlése
nem is rengetné meg az államháztartást. Nem fogja elhinni, de az idei
költségvetés radikális, látványos megváltozása, európai szintűvé válásához
járult hozzá. Bebizonyította, hogy a horribilis összegekből fenntartott körzeti
orvosi és egészségügyi hálózat nem társalgási klub.
A nehézséget az okozza, hogy az elmúlt harminc évben ez a negyedik hullám,
amikor a politikusok azt ígérik, hogy most utoljára megszorítunk, aztán ráállunk
egy növekedési pályára. Az még inkább frusztráló, hogy a 1995-os
egyensúlyteremtésnek köszönhetően ugyan rátaláltunk a helyes útra, sőt, mi
voltunk Kelet-Európa éllovasa, ahonnét aztán visszacsúsztunk.
Akkor én is visszatalálnék a kemény számokhoz: a gazdaság növekedése drámaian
alacsony, 1,1 százalék, miközben az infláció a vártnál magasabb, 8 százalék
feletti. Hogyan lesz ebből felzárkózás?
- A költségvetési megszorításból származó egyedi hatások nem megkerülhető
többlet inflációt jelentenek. Ha megnézi a legfrissebb inflációs jelentésüket,
vagy a kormány konvergenciaprogramját, amit a napokban frissítettek,
mindkettőben az áll, hogy 2008-ban és 2009-ben lassan meginduló növekedésre és
egy egyértelműen alacsonyabb inflációra számítunk.
Kétségtelen, most több olyan kockázatot látunk, amelyek óvatosságra intenek,
különösen azért, mert ezek közül többet nem tudunk befolyásolni, csak számolni
tudunk vele. Ilyen a nyers élelmiszerek és az olaj világpiaci árának emelkedése,
illetve a már említett jelzálogpiaci-válság hatása az európai pénzpiacokra.
Nem éppen ezek a kockázati tényezők mutatják, hogy mennyire törékeny a
helyzet? A jelzálogpiaci fiaskó miatt a nemzeti bankoknak dollár és euró
milliárdokat kellett pumpálnia a pénzpiacokra, hogy ne alakuljon ki súlyos
válság.
- Az az érdekes, hogy mióta globális lett a pénz és tőkepiac, azóta sokkal
erősebb, mert ugyan a globális pénzügyi piac terjeszti is, de egyben tompítja is
a válságot. A jelzálog ügyekből a világháború előtt az 1929-hez hasonló
világválság alakult volna ki.
Ráadásul ma globálisan bőven van pénz a világban. Óriási ütemben termel Kína, és
India, ugyanakkor a fogyasztása még csekély, hihetetlenül sok pénz termelődik,
ami mind befektetést keres. Emellett a nagy állami befektetési alapok is tele
vannak pénzzel, ezért nem lesz globális összeomlás.
Mindez nem jelenti azt, hogy nyár óta ne vennénk észre a gyülekező fekete
fellegeket. Az elmúlt években a világban nagyon alacsonyak voltak a kamatok, és
a piaci szereplők minden olyan alkalmat megragadtak, ami picikét több hozammal
kecsegtetett. A pénzügyi piacokon a mohóság az óvatosságot is háttérbe
szorította. Az amerikai bankok például egyre többet hiteleztek a nem éppen
megbízható adósoknak – majd gyorsan kötvényekbe csomagolták és el is adták
ezeket a hiteleket a betéti kamatoknál nagyobb hozamban reménykedő
befektetőknek. A vevők egy része „átcsomagolta” ezeket a kötvényeket, újabb, még
magasabb hozammal kecsegtető kötvényeket kreált belőlük, és ők is továbbadták.
Ezek a kötvények lassan szétterjedtek az egész világon európai, amerikai, ázsiai
bankokhoz, befektetési társaságokhoz jutottak el. Időközben Amerikában elkezdtek
zuhanni az ingatlanárak, a könnyelműen megfinanszírozott hitelfelvevők egyre
nagyobb része volt képtelen visszafizetni hiteleit, az ezekre a hitelekre
alapozott kötvények és újracsomagolt kötvények ára esni kezdett – és a piacon a
mohóság helyett úrrá lett a félelem. Bank nem adott másik banknak hitelt – mert
bizalmatlanná vált, nem tudta már bízhat-e még szomszédjában. A nemzeti bankok
pedig igyekeztek a rendelkezésre álló eszközökkel csillapítani a válság
hullámait. De még egy ideig a sötét felhők velünk maradnak, és csak hosz-szabb
távon bízhatunk a biztonságos repülést zavaró légörvény, a pénzügyi turbulencia
végleges elmúlásában.
2007. 12. 07. (XI/49)
