hetilap

Az idős, megrendült egészségű Poirot rendületlenül nyomoz mindhalálig – halála nem erőszakos, bár arról lehet vitatkozni, hogy természetes-e. A nézők fájó szívvel szembesülnek a véggel, méghozzá azzal együtt, hogy az olvasóközönséget mindez nem feltétlenül érte meglepetésként. Csakhogy a könyvolvasók tábora még a széles körben olvasott írónő Poirot-ja kedvéért sem körözi le a könyvfeldolgozásokban jeleskedő brit filmsorozatok követőinek számát.

Újra és újra feltűnik Poirot, a kackiás bajusz, a pedáns modor, már-már azt mondanánk: a tipikus angol úriember – ha nem lenne belga. De ez így is várható el, érdekességképpen, egy félig amerikai születésű angol írónőtől. Agatha Christie egyik bűnüldözésben hírnevet szerzett hőse visszatérő ismerős a tévécsatornák nézői számára. Poirot levakarhatatlannak tűnt a képernyőkről, pedig jó előre kitervelt vég leselkedett rá. Az előrelátásban nem volt hiány, ugyanis miután az írói erejének teljében lévő Christie már 1940-ben megírta Poirot halálát, a detektív még jó pár mozgalmas évtizedet lehúzott a könyvek, képernyők és filmvásznak árnyékvilágában. A borítékolható véget, azaz a záró regényt, egy bankszéf őrizte az írónő éle-tének alkonyáig – s biztos, ami biztos,

Poirot sorsa Christie lányának kezébe került, aki csak 1975-ben, történetesen az írónő halála előtti évben adhatta ki a megőrzött kéziratot. Ez volt az utolsó előtti kiadású Christie-regény, az utolsó kötetben egyébként a bűnellenes megmozdulásai miatt szintén hírnevet szerző Miss Marple története zárul. Az idős hölgyet megkímélte írója – Poirot-val ellentétben, aki iránt alkotója ellentmondásos érzéseket táplált.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek