Daniel Day-Lewisnál életszerűbb Lincolnt képzelni se tudnánk. Esendő, kissé különc figura ez a filmbeli Lincoln, akinek bensőséges a kapcsolata különböző korú gyerekeivel, és kissé fásult türelemmel hordozza migrénes, fecsegő, őt folyton indulatokkal rohamozó feleségét. Bizony ilyesmi volt Mary a források szerint is (Sally Field jól elkapta alakjának lényegét), akihez behemót férje nem túl heves érzelmekkel, de azért hűséggel kötődik. Az elvesztett gyermek miatti gyászt viszont külön próbálják feldolgozni, s erre majdnem rámegy a kapcsolatuk is.
A halk szavú, olykor mégis fennhangon tűnődő elnököt szerethető politikusnak látjuk – bár lennének ma ilyenek –, akit minden bogara ellenére még tisztelni is lehet. Úgy is (vagy épp azért?), hogy formabontó stílusával szinte gátolta saját kultuszát. Ami azért röviddel tragikus halála után kezdett alakulni, s máig tart.
De mi lehet most a fő cél? Spielberg egyszer azt mondta, hogy „komoly” filmjeiben a szabadság nagy kérdéskörét járja szisztematikusan körül. Ezekhez a pénzt (állítják mások) pedig szórakoztatóipari munkáival keresi meg. Amerika karakterének vizsgálata különösen érdekes számára. Más, szintén európai gyökerű rendezőkhöz (pl. Martin Scorsese, Milos Forman) hasonlóan erről több filmjében is empátiával és közérthetően tűnődik. Míg a Ryan közlegény megmentése a morális célért áldozatot hozó közösséget elemzi, a Terminálban Amerika befogadó és elzárkózó arcának dilemmája kap hangsúlyt. S bár a rabszolgakérdés Spielberg számára már az Amistadban is átfogó példázatként szolgált az emberi nem örökérvényű jogairól, a Lincoln a látszat ellenére nem (csak) erről szól. Inkább egy nagyívű látomás magáról a politikáról, a vezető kényszerpályáiról, és persze a cél által szentesített eszközökről. Mindez az elnök utolsó hónapjaiba illesztve.
2013. 02. 15. (XVII/7)
