Ayaan Hirsi Ali 1969-ben Hirsi Magan Isse szomáli tudós és ellenzéki politikus lányaként született Szomáliában. Politikai összetűzések miatt családja először Szaúd-Arábiába, majd Etiópiába, végül Kenyába volt kénytelen költözni. Kislány korát politikailag liberális, ugyanakkor erősen hithű iszlám családban töltötte. A kenyai évek mélyen vallásos időszakot jelentettek számára: az iszlám előírásoknak megfelelően öltözködött, naponta tanulmányozta a Koránt, valamint az egyre népszerűbbé váló, szélsőséges nézeteket terjesztő Muszlim Testvériség összejöveteleire járt. Ekkor kezdtek el benne kibontakozni a lázadás rejtett jelei. Zavarták az igazságtalannak tűnő muszlim vallási szokások, nem értette, miért az apák döntik el, kihez adják lányukat, sem azt, miért gyűlölik annyira a muszlimok Izraelt és a zsidókat.
Huszonhárom éves volt, mikor egyik Kanadában élő távoli rokonával akarta apja házasságra kényszeríteni. Megszökött, és Magan családneve helyett Ali álnéven politikai menedékjogot kért Hollandiában, ahol később, 2003-ban, parlamenti képviselő lett. A liberális párt tagjaként vált a muzulmán nők jogainak kérlelhetetlen szószólójává és az iszlám vallás szókimondó bírálójává. Családja kitagadta, a muszlim világban pedig fatvát mondtak ki rá. Mikor megvádolták, hogy évekkel korábban, a menedékjog kérésekor valótlan adatokat adott meg, s emiatt az állampolgárság elvesztése fenyegette, lemondott képviselői mandátumáról, ami a kormány bukásához vezetett. A botrány akkora port kavart, hogy 2006 májusában az igazságügyi miniszter levélben holland állampolgárságának megvonásáról tájékoztatta. Hirsi Ali az Egyesült Államokba távozott, ahol a neokonzervatív American Enterprise Institute (AEI) kutatóintézet munkatársa lett. A német Die Welt így írt az eseményekről: „Az még sehol sem fordult elő, hogy egy bevándorlónak azért gyűljön meg a baja a hatóságokkal, mert a befogadó ország értékeit képviseli a többi bevándorlóval szemben.”
2004-ben Theo van Gogh filmrendezővel közösen készítették el azt a nemzetközi sikereket elért 11 perces Submission (azaz Behódolás) című iszlámellenes propagandafilmet, melyben egy áttetsző csadort viselő, muzulmánnak ábrázolt nő imában mondja el Allahnak, mi mindent kell elszenvednie az iszlám, családja és férje kegyetlen fenyítései miatt. Nem volt meglepetés, hogy a muzulmán nők sanyarú helyzetét bemutató, tapintatot nélkülöző film kiváltotta az iszlamista szélsőségesek haragját. Egy fanatikus marokkói származású muszlim két hónappal a film bemutatása után brutálisan meggyilkolta van Gogh filmrendezőt, Hirsi Alit pedig halálosan megfenyegette. A holttest mellére tűzött levélében megüzente neki, hogy ő lesz a következő. Az életveszélyes fenyegetés következtében a kormány elrendelte fokozott személyi védelmét. Több hónapos bujkálás és külvilágtól való elszigetelődés vette kezdetét. Hirsi Ali bátorságára vall, hogy a gyilkosság ellenére is azt nyilatkozta, szeretné elkészíteni a film folytatását.
Európa kontra iszlám
Hirsi Ali szerint a konzervatív balliberális európai vezetők a mai napig azt gondolják, hogy el kell fogadni ezt a sajátos kulturális hagyományt, és a tolerancia jegyében hunynak szemet temérdek emberjogi szempontból is kifogásolható borzalmas szokás gyakorlása felett, azt gondolva, hogy a muzulmán közösségek meghálálják a befogadó országok béketűrését, és idővel beilleszkednek majd az európai társadalmakba. A valós veszélyt leginkább abban látja, hogy az iszlám majd másfél évezredes késéssel minden apró életmozzanatot beszabályoz, valamint ellenszegülést, korrekciót nem tűrve a gondolkodásról és az önállóságról szoktatja le a hívőket. A prominens jogvédő Mohamed prófétát egy „pedofil önkényúrként” ábrázolja, aki barátja kilencéves kislányát vette feleségül, s ezzel nem kevesebbet, mint a nőkön való erőszaktevő házasság alapvetését fogalmazta meg és írta elő híveinek. Míg a gazdasági, kulturális elmaradottságot és az abból következő vak térítő dühöt is a változtathatatlannak és tévedhetetlennek kikiáltott vallás számlájára írja, véleménye szerint a legiszonyúbb bűnt mégiscsak az asszonyokkal és lányokkal szemben követi el az iszlám.
Ezek közül is kiemelkedik a nők bántalmazása és megcsonkítása, aminek több módja közül a legszörnyűbb a lányok körül- és kimetélése (excízió), mely nem összetévesztendő a circumcizióval, azaz a körülmetéléssel. A sokszor rozsdás pengével, üvegszilánkkal vagy krumplihámozó késsel végrehajtott bestiális beavatkozást elméletileg tiltják a holland törvények, ám a gyakorlati ellenőrzésre nincsenek megfelelő eszközök. A nők nemi örömének jogát az iszlám vallás teljes mértékben elvitatja; házasság és szerelem ebben a világban össze nem egyeztethető fogalmak. Ahogyan a becsületgyilkosság is túlnyomórészt muzulmán probléma, hiszen efféle esetek legtöbbször török, pakisztáni vagy bangladesi emigráns közösségekben történnek Európában.
A jogvédő szerint abszurd, hogy a hollandok toleráns hozzáállásának eredményeképpen az adófizetők által életben tartott társadalombiztosítási rendszer kényszerül a muzulmán nők helyreállító műtétjeinek finanszírozására, és ezzel párhuzamosan tovább folyik a növekvő muszlim bevándorlók tömegeinek jelentős mértékű segélyekkel való támogatása.
Hirsi Ali e mély sötétség és elmaradottság ellen a tanulással, az önálló gondolkodásra tanítással, valamint a szekularizációval kívánja felvenni a harcot. Általános folyamat, hogy a képzés révén az ember független és szabad emberi lénnyé tud válni, majd kritikus kérdéseket kezd el feltenni magára és a környezetére vonatkozóan egyaránt. Ha ez egyszer megvalósulhatna – s ebben Ali töretlenül hisz –, nem lenne táptalaja az elvakultság, a Nyugatot, a zsidókat hisztérikusan kiirtani akaró fanatikus tanítások meggyökerezésének.
Hirsi Ali így mesél arról, hogy gyerekként milyen dózisban kapta a tömény anticionista propagandainjekciókat: „Emlékszem tanáraimra, anyámra és szomszédjaimra, akik mindennap közölték, hogy a zsidók gonoszak, ők a muszlimok esküdt ellenségei és egyetlen céljuk, hogy elpusztítsák az iszlámot. (…) A muszlimok döntő többségének a világban a holokauszt nem csak egy olyan esemény, melyet letagadnak, egyszerűen sosem szóltak nekünk arról, hogy az valaha is megtörtént.” Pontosan ez az oka annak, hogy a legtöbb muzulmán, miközben tagadja a holokausztot, mégis ígéri annak folytatását.
Ali nem lát esélyt arra, hogy az imámok megváltozzanak, inkább abban reménykedik, hogy közszerepléseivel el tudja érni a tudatlanságba taszított és tartott muzulmán nőket, akik idővel talán megértik, hogy a saríán (iszlám életforma, életmód, jog) kívüli élet sokkal teljesebb és gazdagabb. Amit viszont máig furcsáll, az az, hogy a tényfeltáró aktivisták miért nem részesülnek a nyugati társadalmak nagyobb mértékű támogatásában, illetve az is megdöbbenti, hogy mennyire nyilvánvalóan nem értik, vagy nem akarják érteni, milyen valós veszélyt is jelent az iszlám az egész Nyugat számára. Hiszen – mint írja – „kevés az olyan muzulmán, aki kritikus szemmel nézne saját vallására”.
„Az is meglep, hogy a keresztények nem tesznek nagyobb erőfeszítést arra, hogy megtérítsék a muszlimokat. Jogosan csodálkozhatnak azon, hogy ateistaként miért mondom ezt, de tudom, hogy a 1,5 milliárd muzulmán számára egy olyan élet, melyben nincs jelen valamilyen spirituális dimenzió, egyszerűen elképzelhetetlen (…) Sokan nem lennének képesek hit és közösségi elköteleződés nélkül élni, így a kereszténység vonzó alternatívát jelenthetne számukra az iszlámmal szemben” – állítja a nőjogi harcos.
Ali lát még reményt Európa számára, hiszen nem is olyan régen a svájciak a minaretek ellen szavaztak, az emberek megmozdultak a Ground Zero mecset ellen, a franciák betiltották a burkát és a nikábot (nők arcát elfedő fátyol), az óvatos németek pedig nyíltan párbeszédet kezdtek az iszlámról és az asszimilációról.
2012. 07. 05. (XVI/27)
