Steve Saint, az egyik mártír fia, aki időközben maga is nagyapa lett, így emlékszik vissza a tragikus napra: „Az apám mindig is hős volt a szememben. Ötéves voltam, és olyan akartam lenni, mint ő. Az én kis világomban minden őkörülötte forgott. Amikor megtudtam, hogy nem látom többé, azt hittem, vége mindennek, nincs értelme az életemnek. Nem gondoltam volna, hogy ez a gyermeki ragaszkodás egyszer majd éppen arra a személyre fog irányulni, aki megölte őt.”
Steve édesapja, Nate Saint, a Mission Aviation Fellowship pilótája volt, kisrepülőjével sokáig keresgélte a rettegett waodani törzs lakóhelyét. Miután megtalálta őket, négy társával tizenhárom héten keresztül rendszeresen elrepült felettük, és kis kosárkákban ajándékokat dobtak le a törzstagok számára. Kis idő múlva a kosarak már nem üresen tértek vissza: a waodanik is beletették a saját ajándékaikat. A misszionáriusok ezt pozitív jelzésnek vették, így hamarosan tervezni kezdték a személyes találkozót.
Az akció veszélyesnek ígérkezett, mivel a waodanik hírhedtek voltak dühösködő, vad természetükről, kultúrájukban kegyetlen szabály uralkodott: ha valakinek valami nem tetszett, egyszerűen dárdával leszúrta a másik felet. Ezt aztán a megölt fél családja volt hivatott megbosszulni, így a gyilkolás olyan méreteket öltött, hogy saját magukat is a kihalás szélére sodorták. Az antropológusok szerint a nép hatvan százaléka pusztult el így, és alig volt olyan férfi, aki megérte a harminchatodik életévét. Ráadásul egyre többször kerültek összetűzésbe az egyik olajipari társaságnak a közelben dolgozó munkatársaival is, így a hatóságok számára is teherré vált a waodanik jelenléte: napjaik meg voltak számlálva.
Miután az öt fiatalember elérkezettnek látta az időt, búcsút mondtak gyermekeiknek és feleségeiknek, akik szintén Ecuadorban éltek velük, és a repülővel a waodanik területén, a Curaray folyó partján landoltak. Elszántságukról naplóbejegyzéseik árulkodnak: „Minden alkalommal, amikor felszállok, kész vagyok átadni az életem annak, akitől kaptam” – írta Nate Saint. „Nem bolond az, aki feladja azt, amit nem tud megtartani, azért, hogy megnyerje azt, amit nem tud elveszíteni” – fogalmazott Jim Elliot. „Örömmel odaadnám még az életemet is ezért a törzsért” – szögezte le Pete Fleming.
Leszállásuk után nem sokkal a dzsungelből előbukkant egy férfi és két nő, akikkel sikerült a barátságos kapcsolatfelvétel – erről fennmaradtak a misszionáriusok által készített fotók, valamint egy filmfelvétel is. Két nap múlva azonban néhány gyűlölettől izzó harcos rontott elő az erdőből, és mind az öt
fiatalembert dárdával leszúrták, holttestüket a folyóba dobták, a kisrepülőt pedig alaposan megtépázták.
Az eseményre csak néhány nap múlva derült fény, miután a feleségek hiába várták férjeik rádiós bejelentkezését. A tragikus hírek Amerika-szerte sokkolták a közvéleményt, a Life magazin többoldalas különszámot jelentetett meg a misszionáriusokról.
Néhány évvel korábban azonban történt egy különös eset, ami ebben a történetben felgyorsította az eseményeket. A waodaniktól a biztos halál elől az „idegenekhez” szökött egy öt év körüli kislány, Dayume, aki 1954-ben Nate Saint szintén Ecuadorban élő nővéréhez, Rachelhez került. Dayume megismerhette az evangéliumot Racheltől, aki viszont elkezdte tanulni a waodanik nyelvét a kislánytól, és tőle tudta meg bizarr szokásaikat is. A hölgy bízott abban, hogy egyszer talán lesz lehetősége felhasználni ezeket az ismereteket, de fivére, Nate terveiről egyáltalán nem tudott.
A gyilkosság után nem sokkal Dayume meglátogatta a törzsét – ami egyben élete kockáztatását is jelentette –, hogy beszéljen nekik a „békesség Istenéről”. Három hét múlva három waodani nő társaságában bukkant elő a dzsungelből, akik segítséget kértek az „idegenektől”, hogy valahogyan vessenek véget az öldöklésnek.
Rachel és az egyik misszionárius, Jim Elliot felesége, Betty – szőke kislányával együtt – nekivágott a bennszülöttekkel a veszélyes útnak. Dayume tolmácsolása révén sikerült beszélniük a törzstagokkal a „Teremtőről, aki megbékélést és megbocsátást hirdet”. Az öldöklés szinte azonnal látványosan, kilencven százalékkal visszaesett. Ahogyan Mincaye, a misszionáriusok egyik gyilkosa fogalmazott: „Generációk óta így éltünk. Azelőtt senki nem mondta, hogy van egy másik ösvény, nem tudtuk, hogy lehet máshogy is élni.” A két hölgy letelepedett a waodaniknál, és megkezdték a Biblia lefordítását is.
Nem sokkal később Nate Saint özvegye, Marj is látogatóba érkezett hozzájuk a gyermekeivel. A kis Steve innentől kezdve testvéreivel itt töltötte az iskolaszüneteket. Mivel a változások ellenére nem ártott az óvatosság, nem érdeklődött a gyilkosság részletei felől. A waodani kultúrában ez ugyanis azt jelentette volna, hogy azt szeretné kitapogatni, kin kell bosszút állnia. Steve-nek azonban feltűnt, hogy Mincayetól különleges figyelmet kap.
A szőke kisfiú nem igazán találta fel magát a vadonban, így Mincaye aggódva kérdezte Racheltől: „Mi lesz így ezzel a gyerekkel? Nem ismeri az ösvényeket, nem tud állatnyomot követni, nem tud vadászni.” Nem sokkal később Mincaye így szólt Rachelhez: „Mivel én öltem meg az apját, nekem kell megtanítani az élet dolgaira.”
A kis Steve így hamarosan megtanulta a dzsungelbeli élet fortélyait, és mire Mincaye bevallotta neki a gyilkosságokban játszott szerepét, már olyan szoros apa-fiú kapcsolat alakult ki közöttük, hogy Steve-nek eszébe sem jutott semmilyen bosszú.
Mindeközben a hölgyek folytatták a tanítást, aminek hatására a törzstagok közül egyre többen döntöttek úgy, hogy áttérnek a békesség „ösvényére”. Vívódásaikat jól illusztrálja Rachel egyik naplójegyzete: „Egyik este épp a függőágyamban pihentem, amikor neszezést hallottam. Mincaye bukkant elő, és odakuporodott a tűzhely mellé. Így szólt: »Azt mondtad, hogy Waegongi, vagyis a Teremtő, nagyon erős.« Azt feleltem: »Igen, Mincaye, nagyon. Ő teremtett itt mindent.« »No, és azt is mondtad, hogy meg tudja tisztítani bárkinek a szívét. Az enyém, úgy érzem, nagyon-nagyon sötét. Az én szívemet is meg tudná tisztítani?« »Igen, Ő annyira erős, hogy még a tiédet is meg tudja tisztítani.« Mincaye ezek után kiment, de másnap reggel nagyon izgatottan jött oda hozzám: »Amit mondtál, igaz. Beszéltem Istennel, és megtisztította a szívemet. Most olyan, mint a kék ég, amelyen nincs felhő.«”
A változás feltartóztathatatlanul folytatódott. Olyannyira, hogy Steve-et és nővérét, Kathyt a waodanik keresztelték meg. Kathy így emlékezett vissza az eseményre: „Ott álltam abban a folyóban, amelybe beledobták az apám holttestét, és pontosan azok merítettek be, akik megölték. Ahogy ott álltak mellettem, egyszerűen azt éreztem, hogy szeretem őket.”
Amikor jóval később, 1994-ben, Rachel meghalt, a Floridában élő Steve a waodanikhoz repült a temetésre. Ekkorra már saját családja volt, és sikeres üzletemberként, íróként tevékenykedett. Édesapjához hasonlóan ő is megtanult repülőgépet vezetni.
A waodanik nekiszegezték a kérésüket: „Gyere, és élj itt velünk!” Steve eleinte vonakodott, de világossá vált: az indiánoknak szükségük van rá ahhoz, hogy kiigazodjanak a Bibliában és a külvilággal való kapcsolattartásban. Az azonban mindkét fél számára egyértelmű volt, hogy nem misszionáriusként hívják, hanem családtagként. Steve, felesége, Giny és négy gyermekük így kiköltözött a dzsungelbe. Másfél év múlva hazaköltöztek Amerikába, de évente többször visszajárnak.
Mivel Steve a misszióknak mindkét oldalát – a küldő és a fogadó felekét is – megélte, jó rálátása alakult ki arról, milyen a helyes misszió. Tapasztalata szerint ugyanis előfordul, hogy a „felsőbbrendű” nyugati kultúrából érkező hittérítők arrogánsak vagy túlságos függőséget építenek ki a célcsoportokban. „Fontos tudnunk, hogy a missziónak nem az a célja, hogy létrehozzunk egy gyülekezetet, amit kontrollálni tudunk. Addig kell segítenünk a helyi csoportokat, amíg a saját lábukra tudnak állni, hogy maguk hirdethessék a saját népüknek az evangéliumot. Ha mindig külső segítségre szorulnak, nem tudnak felnőni, és nem lesz bennük kezdeményezőkészség sem.”
Ezt ismerték fel maguk a waodanik is: bár úgynevezett „primitív kultúrából” származnak, ez nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a „magukhoz való eszük”. Amikor például egy misszió egyes gyerekeket bevont a támogatási programjába, másokat pedig nem, csak a támogatott gyerekek kaptak volna karácsonyi ajándékot. A szülők azonban azt mondták, ez így csak kirekesztettséget és irigységet szülne a törzstagok között, így nem fogadták el az ajándékot.
Steve közben azt is felismerte, hogy a nyugati modern technikát a helyiek számára is kezelhető szinten kell elérhetővé tenni. Erre a célra létrehozta I-TEC nevű cégét, amelynek keretében rádióállomásokat telepítettek a dzsungelbe, kidolgoztak egy hordozható fogorvosi berendezést, és új találmánya, a Maverick nevű repülő autó segítségével a bennszülöttek könnyen el tudnak jutni a környező népekhez is.
Ezzel kapcsolatban is van saját stratégiájuk a waodaniknak: „El kell jutnunk azokra a helyekre, ahol még nincsenek hívők. Ha gyalog megyünk, nem biztos, hogy meghallgatnak. De ha repülővel megyünk, és viszünk gyógyszert meg fogorvosi felszerelést – magyarázták Steve-nek –, akkor örülni fognak nekünk. Miközben segítünk rajtuk, beszélhetünk nekik arról, amit »Isten vésett a kőbe« – azaz Isten Igéjéről.” Majd ártatlan arccal hozzátették: „Tudod, miközben a fogaikat javítjuk, még csak vissza sem tudnak szólni.” A waodanik közül néhányan egyébként meglepő módon igen hamar elsajátítottak néhány alapvető fogorvosi tevékenységet, és képesek fogat is tömni.
Amikor 2004-ben egy dokumentumfilmet forgattak a történetről, újabb zavarba ejtő körülményre derült fény a gyilkosság kapcsán. Pete Fleming özvegye, Olive hosszú évek után ellátogatott arra a helyre, ahol férjét elvesztette, és megpróbálta rekonstruálni az eseményeket. Az egyik szemtanú, egy waodani nő, elmondta, mit látott, majd felmutatott az égre: „És közben ott hallottam az idegeneket énekelni.”
Olive meglepődött a leíráson: „Mit ért vajon az alatt, hogy a fák tetejéről énekszót hallott?!”
Steve később kifaggatta a gyilkosságot elkövető férfiakat is, akik egymástól függetlenül szintén különös eseményekről számoltak be: mindannyian hatalmas fényt láttak a gyilkosság pillanatában, és éneklést hallottak. Amikor a forgatócsoport a dokumentumfilm zenei anyagát válogatta éppen, Kimo, a gyilkosságban szintén részt vevő egyik bennszülött, hirtelen felfigyelt egy dallamra: „Erős fényeket láttam, és ezt a dalt hallottam akkor. Megijedtem. Nem tudtam, hogy mi az, de rögtön éreztem, hogy valami rosszat tettünk.” Steve úgy véli, hogy abban a pillanatban nagy valószínűséggel angyali jelenésnek lehettek tanúi a bennszülöttek.
2006-ban mozifilm is készült a történetről A dárda vége címmel. Logisztikai okokból Panamában forgatták, ahol a dzsungelben élő helyi indiánokból válogatták a szereplőket.
A forgatás közben egyikük megkereste Steve-et: „Mondd, mit jelent az, hogy bűn?” „Nos, a waodanik megfogalmazásában a bűn az, amiről Isten úgy látja helyesnek, hogy ne tegyük, illetve amit nem tart helyesnek, ha megtesszük.” A szereplő erre így felelt: „Akkor mondd meg a waodaniknak, hogy én nagyon-nagyon rossz életet éltem eddig. De szeretnék megjavulni. Megkérnéd őket, hogy imádkozzanak értem?” A waodanik erre nagyon izgatottak lettek: „Ó, igen, mi is ezt szoktuk kérni: Isten, segíts, hogy a te jó ösvényeiden járhassunk!” Azonnal körbeállták az indiánt, és imádkoztak is érte.
Steve és Mincaye azóta is apa-fiú viszonyban állnak egymással, és együtt járják a világot, hogy elmeséljék a „megbocsátás történetét”, amit Steve röviden így summázott: „Ez egy mesterien szőtt történet, ami sokakat zavarba hoz, és újra és újra meglepő fordulatokkal szolgál még számunkra is. Isten soha nem ígérte, hogy életünk minden fejezete könnyű lesz, de az biztos, hogy az utolsó felvonásban minden a helyére kerül, és értelmet nyer.”
2011. 02. 11. (XV/6)
