1967-ben Chris Curtis dobos felhívta Tony Edwards
londoni üzletembert, és arra kérte, hogy menedzseljen egy új együttest, amit
Curtis alakítana meg. A terv az volt, hogy a tagok folyamatosan váltanák
egymást. Az első tag Jon Lord Hammond orgonista lett, akinek keze munkáját
dícséri a zenekar „barokkos” hangzása. Ami nem is csoda, hisz Lord ötéves
korától kezdve Bach partitúráin nőtt föl, amit aztán tinédzseréveiben Jerry Lee
Lewis performanszával kezdett kombinálni. A hetvenes évek elején a szintén
Curtis által beszervezett Ritchie Blackmore gitárossal alakították ki a Speed
Kingben tetten érhető, hangszereikkel egymásnak felelgető, improvizációs Deep
Purple-show-t.
Ritchie Blackmore tizenegy évesen fogott először gitárt a kezébe. Annak
érdekében, hogy lehetetlennél lehetetlenebb témákat tudjon lefogni, négy évig
klasszikusgitár-leckéket vett. A komfortosabb zenélés érdekében pedig leszerelte
Fender Stratocasterének középső hangszedőit. Mivel ő is szívesen kombinálta a
klasszikusokat (rendszeresen eljátsza az Örömódát koncertjein) a heavy riffekkel,
jól kiegészítették egymást Lorddal a színpadon. Még három tag csatlakozott az
induló együtteshez: Nick Simper basszusgitáros, Rod Evans énekes és Ian Paice
dobos. A meghallgatásokra akkoriban egy még névtelen sírásó is jelentkezett, ám
ezt meghallva kipukkant belőlük a nevetés és hazaküldték. Az illetőt úgy hívták:
Rod Stewart. Szerencsés kezdetként a Cream búcsúturnéján a Deep Purple lehetett
az előzenekar, ami óriási sikert eredményezett számukra az Egyesült Államokban.
Azt a bizonyos „széles ösvényt” propagáló Hallelujah című kislemezen mutatkozott
be először legendás énekesük, Ian Gillan, aki érces, kemény hangjával, óriási
hangterjedelmével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Deep Purple lefektesse a
heavy metal alapjait. A zenekar és a műfaj mérföldkövének számító Machine Head
című albumukat eredetileg egy montreux-i kaszinóban kívánták fölvenni, ám a
munkálatok megkezdése előtt egy koncertlátogató, elsütve egy rakétapisztolyt, az
épületet porig égette. Az esetnek állítottak emléket talán legismertebb
dalukkal, a Smoke On The Waterrel.
Ám ahogy mondani szokás, nem fér meg két dudás egy csárdában, így Blackmore és
Gillan állandósuló öszszetűzései az énekes kilépéséhez, s az Ian Gillan Band
megalakulásához vezetett 1973-ban. Helyükre David Coverdale és Glenn Hughes
került, akik az együttes új dalszerzői lettek. Ezzel Stormbringer című
albumukhoz már funkysabb beütés és némi öltözködési tanács is érkezik.
A hanyatlás első jeleit továbbiak követték. Blackmore 1974-ben a California Jam
élő közvetítése során ripityára zúzta gitárját, összetört számos technikai
berendezést, kis híján felgyújtva a színpadot is. A rákövetkező évben a zenekart
elhagyva pedig megalapította Ronnie James Dióval a Rainbow-t. Az együttesre
egyre súlyosabb terheket rótt az újonnan bevett jazzgitáros Bolin
heroinfüggősége, aki egy alkalommal úgy belőtte magát, hogy még játszani sem
tudott, ezért minden szólóját Lord játszhatta le. Így hát 1976-ban nyolc évre
feloszlott a Deep Purple. Még ugyanazon év végén Tommy Bolin herointúladagolás
következtében meghalt.
A zenekar tagjai önálló elképzeléseiket vitték tovább: Lord rögzítette
legtechnikásabb szólólemezét, a Sarabande-ot az 56-os magyarok által alapított
Philharmonia Hungaricával, majd csatlakozott Coverdale új bandájához, a saját
bevallásuk szerint „lányos fiúknak öltözött” Whitesnake-hez. Ian Gillan megkapta
Jézus szerepét Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár című
rockoperájának eredeti felvételén, majd leváltotta Ronnie James Diót a heavy
metal alapkövét letevő másik együttesben, az okkultizmust népszerűsítő Black
Sabbathban (Boszorkányszombat). Gillan a döntését utólag így indokolta: „Nem
volt szándékomban a Black Sabbathhoz csatlakozni. Csak elmentünk egyszer Tonyval
(Iommi gitáros) bulizni, és jól berúgtunk. Másnap már arra ébredtem, hogy
csatlakozom a bandához. Egy csodálatos évet töltöttem velük, és ennyi.” Az év
gyümölcse a Born Again (Újjászületés) című album, melynek borítóján egy
vámpírfogú torzszülött gyerek vigyorog.
A Deep Purple mosolyszünete nyolc évig tartott, és 1984-ben újra összeálltak. Ám
két lemez (Perfect Strangers, The House of Blue Light) után az ellentétek újra
kiéleződtek Blackmore és Gillan között. Most is az utóbbi lépett ki az
együttesből. Blackmore szerint ugyanis Gillan nem vigyázott eléggé a hangjára,
túl sokat ivott és dohányzott, ami hangja ércességének elvesztésébe került. Egy
alkalommal Gillan pedig úgy megütötte Blackmore-t, hogy eltörött a keze. Gillan
agressziója koncertjeiken is megmutatkozott. Többek között az sem okozott
problémát neki, ha a biztonságiaknak kellett nekimenni egy szál mikrofonnal
Helyét Joe Lynn Turner, a Rainbow korábbi énekese vette át. 1990-ben Turnerrel
vették fel a kevésbé sikeres Slaves and Masters lemezt. Kiadójuk ekkor
ultimátumot adott: vagy visszahívják Gillant, vagy nem adják ki a The Battle
Rages On albumot. Ekkor Ritchie Blackmore végleg kilépett a zenekarból. Mivel
pont turnén jártak, és nem szerették volna lemondani a további koncerteket, a
világhírű virtuózt, Joe Satrianit hívták a helyére. A turné befejeztével új
gitárost kellett keresni, aki Steve Morse lett a Dixie Dregsből. A
lelkészcsaládból származó Morse eredetileg a Miami Zeneművészeti Egyetemen
végzett gitár szakon.
2002-ben Jon Lord bejelentette nyugdíjba vonulását, helyére Don Airey került.
Airey hétévesen kezdett klasszikus zongoraleckéket venni, majd két zeneművészeti
diplomával a zsebében zenélni kezdett többek között a Judas Priesttel, a Black
Sabbathtal, Ozzyval és Bruce Dickinsonnal (Iron Maiden), majd a kilencvenes
években súlyos betegség miatt kényszerpályára került. 2003-ban a Bananas album
jelent meg, rajta a Contact Lost című számmal, amelyet a Columbia űrsikló
tragédiájának emlékére írtak. 2005-ben jött a következő, a Rapture Of The Deep
című lemez, amellyel most már a hatvanas éveik felé közeledő zenészek újra
turnézásba kezdtek. Ezzel kapcsolatban Gillan azt nyilatkozta, hogy mennyire
meglepődött a közönség összetételén: ,,Fantasztikus érzés ott fent állni, és
látni, hogy a közönségünkben tizenévesek is vannak. Nemrég elvittem a lányom egy
koncertre, és a show után az öltözőben viccesen azt kérdeztem tőle, vajon hogy
került ide ez a sok kölyök? Mire azt mondta: »Hát nem érted, apa? A Deep Purple
tényleg menő.«”
2007. 11. 02. (XI/44)
