Sokszor halljuk napjainkban is azt a megfellebbezhetetlen alapelvet, hogy a vallás magánügy. Ha pedig magánügy, akkor nincs és nem is lehet semmilyen érintkezési pontja a politikai közösségekkel. A vallás közösségformáló és lelkiismeret-ébresztő szerepe szinte észrevétlenül kerül ki a politika által irányított és kordában tartott társadalmi diskurzus tematikájából. A vallás individualista felfogásának már Erasmusnál is megvannak a nyomai, de Rousseau az (és természetesen a felvilágosodás szellemi vezérei), aki – mivel a vallás megszűnését nem feltételezhette, ezért jobb híján – a vallást alárendelte a politikának. Felismerte ugyanis azt a tényt, hogy ha a vallás „szabad kezet kap”, akkor nem hagyja érintetlenül a politika területét, s a hatalom gyakorlásából való kiszorulása egyáltalán nem nyújt biztosítékot arra nézve, hogy ne mondjon saját értékrendje alapján határozott bírálatot a mindenkori politikáról. Ezzel ugyan nem kerül vissza a hatalomgyakorlók körébe, de visszaverekszi magát a függetlenségére és szabadságjogaira büszkén hivatkozó társadalmi diskurzusba. Vagyis zavart kelt a racionális gondolkodók világában. Ami viszont magától értetődően visszahat a vallástól és a vallási értékektől mentesített politikára is.
Marx jól tudta ezt, és nem esett a felvilágosodás kori valláskritikusok hibájába. Ő a vallás megszűnését akarta, követői pedig már a megszüntetésére törekedtek. Azt gondolták, ha valami nem akar magától elhalni, akkor idejekorán hozzá kell segíteni ehhez az állapothoz. Napjainkban azonban újfajta s a korábbinál kifinomultabb módszereket alkalmaznak. Habár eredetileg a vallás magánügyjellegét a „cuius regio, eius religio”-elvével szemben hangsúlyozták, hogy a politikai hatalom ne avatkozzon vallási kérdésekbe, mostanság azonban azért, hogy elfogadtassák: a vallásnak csak és kizárólag a magánéletben, az intimszférában van létjogosultsága. Ami tehát az intim-szférában született, maradjon meg a szülőhelyén, és ne akarjon tovább növekedni. Ha egyszer magánügy, akkor is maradjon meg annak, ha egy megszámlálhatatlan sokaság magánügye.
Hiszen könnyű belátni, hogy a hit által megfogalmazott értékeket nem lehet ott számon kérni, ahol ezeknek az értékeknek az indítéka, azaz a hit hiányzik. Márpedig a modern, pluralista társadalmak nem a transzcendens hiten, hanem olykor éppen annak megtagadásán alapulnak. De még a tagadás is önmagában veszélyes lehet, jobb megoldásnak mutatkozik, ha ezen a szinten már föl sem merülnek világnézeti kérdések, amelyek kívül esnek a mindenki számára belátható ráció területén. A posztmodern társadalom tagjának nem a túlvilági viszonzás számít, hanem a gazdasági feltételek megteremtését, a jólétet szavatoló politika. Ezért olyannyira találó Arthur Miller megjegyzése: „régen, ha valaki boldogtalan volt, templomba ment, vagy forradalmat csinált; ma elmegy vásárolni”.
2014. 09. 19. (XVIII/38)
