Átgondolásra méltó olyanról szólni, amivel nagyon nem ért egyet az ember. Hisz szándéka ellenére mégis figyelmet kelt a dolog iránt, amit károsnak érez. Egy hetilap viszont nem kerülheti meg a tömegbefolyásra szert tevő dolgokat vagy embereket. Ez itt tehát nem a reklám helye.
Quentin Tarantinóról van szó, új filmje, a Becstelen brigantik példáján át. A „fenegyerek rendező” két évtizede kúszik egyre beljebb a tömegkultúrába, sőt amit csinál, mind mélyebben lesz a kollektív tudat része. Túlzásnak hangzik ez, tudom, de nézzük meg, mihez nyúl, mit emészt ma a fejlett világ túlnyomó része, ha szórakozásról van szó, netán (akad ilyen még) művelődni akar: popzene, tévé, mozi és internet. Tarantino világlátása (mert van ilyen, komoly könyvekben elemzik) ott hagyja kéznyomát minimum kettőn ezek közül. Mélyebb elemzést megér, miként lett a filmfüggő videótékásból a közkultúra egyik guruja, de pár dolgot azért említhetünk. Híres dialógusai, mesélős-áthallásos párbeszédei például valóban megújították az akciófilm műfaját. Alaptípusai hivatásos gyilkosok, „önként, kéjjel ölő”, közben elmélkedő esztéták, akik valami bagatell témát csűrve-csavarva szinte mindig véres leszámolásig jutnak úgy, hogy az ölés előtti percben a fecsegés hirtelen irányt vált, s ez néhány élet végét jelenti. Egy másik tényező a régebbi slágerek, „elcsórt zenék” használata, vagy utángyártása az adott stílusban, a képsor hatását a végletekig fokozva. A brigantikban például Morricone híres zenéinek stílusa kísért, jelezve, hogy a film többek közt western is. No, meg a szokásos bosszúállás történet és szenvedésorgia. Amiért Tarantino most a mindezt kerülőket is a csőbe húzta, a tőle szokatlan témaválasztás: a fiktív történelmi film. Egy csapat zsidó származású amerikai katona behatol a megszállt Franciaországba, és ott nácikra vadászik, majd kivégzi Hitlert és a teljes náci vezérkart egy párizsi moziban. Nem az alternatív történelem a zavaró –láttunk már filmen elképzelt Kennedy–Hitler-találkozót (Harmadik Birodalom) –, sem az ismerős ötlet (Piszkos tizenkettő), hanem Tarantino „ecsetkezelése” , ahogyan mindezt csomagolja. Nos, az okozhat viszolygást a mást váró lélekben. Az élő legenda ugyanis játszik az ingerekkel, és a jeleneteket nagyobbrészt a sokkolás szándékával komponálja. A legkisebb morális mag nélkül, az ember alapvető méltóságának sima átlépésével. Nem beszélve arról, hogy a baseballütővel pépesre vert német katonafej meg a mozi nézőterén elevenen megégő nácik szánalmat keltenek. Nem kizárt, hogy a rajtuk kéjesen röhögő, őket ordítva és zihálva gyilkoló, hangsúlyozottan zsidó katonák látványa a mi kis térségünkben pár eleve bomlott, rasszista elmében kelthet önigazolást. A szerző legkisebb szándéka nélkül egyébként, mert Tarantino maga a tömény multikultúra és a végletes liberalizmus, ez nyilatkozataiból kiderül. ő csak játszik és alkot. A világ pedig eltátja a száját, és menő-modern műnyelvnek véli a szenvedés és az erőszak pornográfiáját.
Pálfy Gyula
Woodstock öröksége
2009. 09. 04. (XIII/36)
