Alan Greenspan, az USA központi bankjának szerepét betöltő Fed néhai elnöke, az Egyesült Államok legendás pénzügyi szakembere szerint szétszakadás előtt áll az eurózóna. A 85 éves közgazdász augusztus végén egy Washingtonban tartott innovációs fórumon mondta el, hogy „az euró összeomlik, és az összeomlás folyamata komoly nehézségeket okoz majd az európai bankrendszerben”. Greenspan szerint az északi tagállamokat, mint Németországot vagy Finnországot mindig is szigorú pénzügyi fegyelem jellemezte, míg a déliek (mint például Görögország) hajlamosak arra, hogy többet fogyasszanak, mint amit előállítanak, és ezáltal hiányt halmozzanak fel. Greenspan szerint „vihar előtti csend van”, amit nemsokára az eurózóna recsegő, ropogó széttörése követhet. Egyre növekvő szakadék áll fenn az eurózóna tizenhét, jelentősen eltérő kultúrával rendelkező tagállama között, ami tovább már nem tartható fenn – tette hozzá az exbankelnök. A Financial Times is kritikusnak ítéli a helyzetet: „A pénzügyi válságok kezelésére vonatkozóan egyetemes tapasztalat, hogy minél tovább várunk a megoldásra, annál nagyobb lesz a végszámla összege. Az euróövezetben elérkeztünk ehhez a pillanathoz.” A Financial Times szakújságírója szerint hamarosan visszatérünk a recesszióhoz, az egyetlen hosszú távú, értelmes megoldás pedig az „eurókötvények bevezetése” lehetne, habár ez a módozat 1990-ig visszanyúló szerződésmódosításokkal járna.
Persze az óceán túloldaláról – mondhatnánk – könnyű ijesztgetni, de Európában jelenleg valóban nem találják a megoldást az eurózóna déli tagállamainak súlyos pénzügyi helyzetére. Már nem csak a dupla mentőcsomagra szoruló görögök és a szimpla mentőcsomagos portugálok szorulhatnak külső segítségre. Az államcsőd rémének árnyékába került déli eurózónatagok „fekete” klubjához az ingatag pénzügyi mutatókkal küzdő Spanyolország mellé nemrég Olaszország is csatlakozott, és meg kell említeni a minden negatív rekordot megdöntő, 30 százalék feletti költségvetési hiányt felhalmozó Írországot is, bár ő a kakukktojás a klubban, mivel nemigen nevezhető déli tagállamnak.
A legfrissebb tőzsdepánik következményeként az Európai Központi Bank (EKB) az olasz államkötvények vásárlásával pillanatnyi levegővételhez juttatta Rómát, azonban a kritikus helyzet távolról sem szűnt meg. Az olaszok hajlandók elnézni Silvio Berlusconi miniszterelnök korrupciós ügyeit, szemet hunynak szexbotrányai felett is, azt azonban, hogy Olaszország az ő vezetésével került a csőd szélére, soha nem fogják neki megbocsátani – de valószínűleg mások sem. Amennyiben az eurózóna negyedik legerősebb gazdaságát jelentő Olaszország nem tudja elkerülni az államcsődöt, akkor az a közös európai valuta, az euró végét jelenti. Olaszország pénzügyi stabilizációját ugyanis a jelen helyzetben a gigantikus, 1,8 ezer milliárd eurós államadósság mellett már képtelen lenne finanszírozni az EU. A jelenlegi pénzügyi mentőalap 440 milliárd eurót tartalmaz, amely szükség esetén még Spanyolország stabilizálásához sem lenne elég. Ezt a pénzügyi alapot Franciaország és Németország nem is kívánja növelni, hiszen ezzel már saját gazdasági stabilitásukat veszélyeztetnék egy olyan időszakban, amikor a gazdasági növekedés mindkét vezető tagállamban lelassult. Berlusconi számára utolsó esélyként egyetlen lehetőség maradt, mégpedig radikális gazdasági reformokkal beindítani a rettentően alacsony növekedési mutatót, és egyúttal megfékezni a további állami eladósodást és túlköltekezést. Mindezt úgy kellene megvalósítania, hogy közben az euró miatti közös pénzügyi politika kényszerzubbonya nem kedvez az olasz gazdaságnak: így például az EKB 1,5 százalékos jegybanki alapkamata sem. Az elöregedő olasz népességi mutatók miatt a szociális juttatások megnyirbálása elkerülhetetlennek látszik, ami egy déli államban fokozott népharagot indíthat be, amint azt már Athén utcáin is tapasztalhattuk néhány hónapja. Az EKB konkrét megszorító intézkedéseket sürget Rómától az olasz államkötvények megvásárlásáért cserébe. Olaszországban viszont egyre kevesebben hiszik, hogy a botrányoktól meggyötört kormányfő képes lesz a munkaerőpiac és az adórendszer valódi reformját végigvinni, ami a gazdasági növekedés beindulását eredményezheti. Az Open Europe független szakértői csapat olasz elemzője, Vincenzo Scarpetta az Euobserver hasábjain azt prognosztizálta, hogy távozását követően Berlusconi nyugodtan beírhatja önéletrajzába, hogy ő volt az, „aki az eurózónát bedöntötte”.
Intézményesítés és messiásvárás
Természetesen az eurózóna még működik, és vezetői mindent meg is tesznek azért, hogy a közös európai valuta túlélje az EU legnagyobb válságát. Augusztus közepén több uniós vezető szabadsága megszakítására kényszerült, így tett Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök is, akik az eurózóna legbefolyásosabb szereplőiként Párizsban – immár többedik alkalommal – rendkívüli találkozón keresték a megoldásokat. Merkel és Sarkozy egy eurózóna-kormány felállítását és egy önálló elnök kinevezését tervezi. A teljes pénzügyi unió, a közös, illetve központilag előírt adórendszer és költségvetés ideje még nem jött el, de a két vezető a víziójában már nagy lépést tett e felé. Az eurózóna-kormány – Sarkozy elképzelése szerint – „a tagállamok államfőiből állna, és évente legalább kétszer ülne össze. Saját elnököt is választanának, két és fél éves periódusra”. Sarkozy és Merkel elgondolása szerint ez az újdonsült elnök „vasszigorral” kormányozná a tagokat. Az első ilyen vezető konkrét személye természetesen még nem került szóba, de Sarkozy elnök úr nyilván örömmel vállalná a kihívást, hiszen a francia uniós elnökséget követően a franciák megkörnyékezték az őket követő Csehországot, hogy az eurózónát érintő kérdésekben továbbra is a franciák elnököljenek. Sarkozy tulajdonképpen már akkor az eurózóna elnökeként képzelte el a folytatást. (Ezt Csehország határozott ellenállása és a többi tagállam felhördülése meghiúsította, de azóta a válság elmélyülése kikövezte az utat egy erőskezű eurózóna-elnök megjelenése számára.)
A „franco–germán duó” tehát ismét letette névjegyét az asztalra, kétséget sem hagyva afelől, hogy ki vezeti valójában az EU-t és ezen belül az eurózónát. Kérdés azonban, hogy valóban hajlandók-e ennek megfizetni az árát? Jacek Rostowski lengyel pénzügyminiszter például a napokban így nyilatkozott egy helyi lapnak: „Az európai elitnek, közte a németnek, el kell döntenie, akarja-e, hogy az euró fennmaradjon, még ha ezért nagy árat is kell fizetni.” Rostowski idézte Donald Tusk lengyel miniszterelnöknek az Európai Parlamentben elhangzott, szolidaritást kérő felhívását. „Egyszerű a választásunk: szolidaritás vagy Európa szétesése.” Akik ezt nem értik meg, a tűzzel játszanak – tette hozzá.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy az euró fennmaradásához szorosabb együttműködésre, akár a nemzeti szuverenitásról való részleges lemondásra is szükség van. Mindezt természetesen Berlin és Párizs vezényletével kellene végrehajtani. Ausztria máris tiltakozott, miszerint nem szívesen mondanának le a nemzeti parlament szuverenitásáról adózási és költségvetési kérdésekben. Maria Fekter osztrák pénzügyminiszter szerint egy ilyen jellegű megállapodás még „nagyon, nagyon távoli, és még nem is látszik a realitása”.
A német javaslat szerint ugyanis már 2012 nyarára a tagállamoknak alkotmánymódosítással kellene kötelezettséget vállalniuk a költségvetési egyensúly fenntartására. Ez még a franciáknak is túl gyors, a többi tagállamról nem is beszélve. Merkel és Sarkozy az eurókötvényekről azt nyilatkozták, hogy ezeknek viszont még „nem jött el az ideje”. A németek szerint az eurókötvények egyenesen „megmérgeznék” az uniót.
A számos megoldási javaslat között a banki tranzakciók világméretű megadóztatása is szóba került az Élysée-palotában, ám ezt csak a G20 bevonásával lehetne kivitelezni, mivel világméretű pénzügyi adóról lenne szó. Ennek bevezetése hatalmas extra pénzügyi forrást jelentene a kormányok számára, azonban – nem meglepő módon – nem mindenki támogatja. Például a világ második legnagyobb pénzügyi központjával büszkélkedő Nagy-Britannia teljesen ellene van. Az eurózóna bajba jutott tagjai számára valahogy elő kellene teremteni a pénzt, de az uniós polgárok egyre nagyobb része nem támogatja, hogy adóikból finanszírozzák a pénzügyi mentőakciókat.
2011. 09. 02. (XV/35)
