Az evangéliumoknak – melyek Jézus Krisztus életének legrészletesebb történelmi elbeszélését tartalmazzák – egyetlen eredeti kézirata sem maradt fenn. De akkor honnan tudhatjuk, hogy a rendelkezésünkre álló bibliai beszámolók hitelesen tudósítanak-e a világtörténelem legnagyobb befolyással bíró személyiségének életéről?

A názáreti Jézus idejében a Szentföld zsidók által lakott részei különböző államok­hoz tartoztak. A központ, Júdea és benne Jeruzsálem a Római Birodalom egyik provinciája volt a császár által delegált helytartó, Pontius Pilatus felügyelete alatt. Északra a vegyesebb lakosságú Galilea azonban önálló királyság volt, nem a birodalom része, bár az uralkodó Heródes-dinasztia annyira függött Rómától, hogy önállóságát csak hűségével őrizhette meg, így ez meglehetősen névleges függetlenséget jelentett csak. A Jordán túlpartján (a mai Jordánia területén) lévő Tízváros tíz városa hellénisztikus jogokkal rendelkezett, és főként görögök lakták, a zsidók itt kisebbségben voltak, szinte gettókban éltek, nem véletlen, hogy az evangéliumok nagyarányú disznótartásról számolnak be – a zsidó többségű Júdeában ez elképzelhetetlen lett volna.

2012. december 21-én sokan várták a világ végét. Ezen is túl vagyunk. De ebben az évszázadban a majánál egy sokkal központibb civilizáció, a zsidó–keresztény szóbeli hagyomány is prognosztizál, ha nem is egy világ-, de egy világkorszakvégét. Míg a Biblia csak rejtélyes utalásokban fogalmaz, a klasszikus, talmudi judaizmus és a korai keresztény hagyomány teljesen egyetért abban, hogy a jelenlegi világkorszak az ember teremtésétől számítva hatezer évig tart, majd pedig a történelem „szombatja”, a hetedik évezred után ér véget ez a fizikai világmindenség, hogy a helyét egy újabbnak adja át. Eszerint a világ végéig még több mint ezer év van – jelenlegi világkorszakunk azonban nemsokára valóban véget ér. De tudhatjuk-e pontosan, hogy mikor?

Nagyon-nagyon kevés olyan dolog van, amiben az 1. századi júdeai zsidó történelemre vonatkozóan minden korabeli forrás egyetért, de abban igen, hogy a kiválasztott nép közéletét minden korábbinál jobban megterhelte és átitatta  a korrupció, a meg­osztott­ság, a megfélemlítés, a gyűlölködés és a zűrzavar. Ezen a mélyponton, ebben a légkörben született meg az egész emberiség meg­mentője, a próféták által éppen erre az időre megígért Messiás: a Názáreti Jézus.

„Az evangéliumok megírásának idején még több ezer szemtanú életben volt azok közül, akik látták Jézus csodatetteit, és hal­lották tanítását" - írja 2012-re szóló újévi üzenetében Billy Graham. A 93 éves világhírű evangélista emlékeztet arra, hogy a kortársak nyilvánvalóan tiltakoztak volna, ha a beszá­molók kitalált eseményeket tartalmaztak volna - ám nem tették. Az Újszövetség szerzői külön is fontosnak tartották, hogy hiteles szerzőként jegyezzék írásaikat. „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint akik szemtanúi voltunk az ő nagyságának" - írta Péter apostol. Lukács pedig utal arra, hogy „sokan kezdték megírni" Jézus történetét, ezért ő maga „eleitől fogva mindennek szorgalmasan végére járt". A Jézusról szóló beszámolókat több ókori külső forrás is megerősíti. 1500 évvel később mégis, miközben Európában a társadalomban a felvilágosodás, a vallási életben pedig a protestantizmus hullámai ostromolták a középkori tekintélyuralom bástyáit, a Biblia szövege is új megvilágításba került.

Soha nem volt még annyira erőteljes és barátságos közeledés a zsidóság és a kereszténység között, mint ma. Pedig elmond­hatjuk, hogy az emberiség történelmének legmélyebb és leg­fájdalmasabb szakadéka egyértelműen Istennek e két népe között nyílt meg az elmúlt kétezer évben. Annál meglepőbb és felemelőbb, hogy kezük kölcsönösen egymást keresi napjainkban.

E hét hétfőjén este, néhány nappal azután, hogy Izrael és Amerika viszonya történelmi mélypontra süllyedt, emlékezett meg a világ zsidósága újra az Egyiptomból való szabadulásról a peszachi (húsvéti) vacsora, a szédereste megtartásával. Hagyományosan ilyenkor felidézik a megmenekülés csodálatos történetét tanulságul minden nemzedéknek: így fogja Isten népét megmenteni mindig az elnyomástól és hatalmas túlerőtől. Szüksége is van erre a múltra és jövőre, emlékre és reményre most Izraelnek, amelyet immár az Egyesült Államok elnöke is Kelet-Jeruzsálem föladására akar kényszeríteni.

„Ha a Vilnai Gáonnak igaza van, akkor küszöbön áll a Harmadik Templom felépítése” – írta szalagcímében a Háárec. A baloldali izraeli napilapban megjelent írás nagy feltűnést keltett: már két nap alatt több száz internetes hivatkozás született a témában. A cikk egy 18. századi, de máig nagyon nagy tekintéllyel bíró rabbi előrejelzésére hivatkozik, amelynek értelmében a jeruzsálemi Harmadik Templom felépítésének 2010. március 16-án (a zsidó niszán hónap elsején) el kellene kezdődnie. A Nyugati fal főrabbija a Heteknek elmondta, hogy arra számítanak: a zsinagóga felavatásával „a szellem visszatér Jeruzsálembe”.

A reménységet, amely szerint a történelmi idő egy pontján a Földön megjelenik a Messiás, a világ megmentője, és elhozza minden nemzetre kiterjedő uralmát, a világbéke, a prosperitás, az igazságosság, a szeretet globális, földi, evilági megvalósulását, az ószövetségi zsidó próféták hirdették meg először.

Lapzártánkkor, szerda este kezdődött meg a zsidóság második legjelentősebb bűnbánati és gyásznapja, tisá b’Áv, azaz „Áv hónap kilencedike”. Ahogy a napnyugta csíkja körös-körül végigszáguld bolygónkon – Magyarországot ezúttal 20 óra 22 perckor érve el –, úgy kezdik meg az est leszálltával a vallásos zsidók az egész Földön huszonöt órás teljes böjtjüket, amelynek során sem ételt, sem vizet nem vesznek magukhoz, nem használnak illatszert, sminket, csak kezüket és szemüket mossák meg, nem mosolyognak, és nem élnek házaséletet. Tisá b’Áv böjtje már a Bibliában is szerepel.

Barack Obama úgy fogalmazott meg június 4-ei kairói beszédében békeüzenetet az iszlám világ felé, mintha bizony sejtelme sem lenne arról, hogy a muszlim vallás a „hitetlenekkel" kötött békét bűnnek tekinti. Miközben a „Szent Koránból" idéz néhány mondatot a békeszeretetről, teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy az iszlámnak alaptanítása a kötelező fegyveres, hódító háború a nem muszlim területek irányában.

A purim ünnepe és története újra aktuális. Ugyanaz a nép, amely kétezerötszáz éve halálos fenyegetést jelentett a zsidó népre, ismét ugyanezt a szerepet játssza – miközben szerte a világon újra növekedésnek indult az antiszemitizmus. Mindezek ellenére ezen a héten hétfő estétől szerdáig a purim, mint mindig, a győzelem örömünnepe volt a zsidóság számára.

„A Hamasz elleni izraeli büntetőakciónak a hírekben szereplő 1300-zal szemben 500-600 áldozata volt, nagy többségük 17 és 23 év közötti fiú, akiket szándékosan küldtek a halálba” – nyilatkozta az olasz Corriera Della Sera napilapnak egy, a gázai Sifah kórházban dolgozó palesztin orvos. Más forrásból is egyre több bizonyíték lát napvilágot arról, hogy a Hamasz tömegesen készít fel tizenéves, sőt ennél is fiatalabb gyerekeket a „mártírom­ságra”. Az internet segítségével megdöbbentő kép tárul fel a palesztin gyermekkatonák kiképzéséről.

Napjaink messze legnagyobb jelentőségű történelmi, szellemtörténeti és teológiai kérdése Izrael népe hazatérésének és nemzeti-állami helyreállításának jelenségéhez kapcsolódik. A zsidó–keresztény kinyilatkoztatás – vagyis a Biblia – szerint a zsidóság Isten kiválasztott népe, ezért a vele történő, ennyire nagy horderejű történelmi változás az egész föld, az összes többi nemzet sorsát is döntően befolyásolja. Izrael Állam 60 éves fennállása eléggé hosszú idő ahhoz, hogy immár ne lehessen pusztán egy múló, elvetélő, gyönge kísérletnek tekinteni. Létezése évezredes léptékű, mély döntések elé állítja mind a keresztényeket, mind a zsidókat, s velük együtt az egész világot

A Hit Gyülekezete hétvégi háromnapos konferenciája végén elementáris, még a szervezőket is megdöbbentő erővel nyilatkozott meg a kettős ünnep – a pünkösd és Izrael Állam születésének 60. évfordulója – közös öröme. A zsidó vendégek – köztük az izraeli nagykövet asszony – és a szervező keresztények közösen tartott megemlékezése áttörte a tervezett időbeli és formai keretek korlátait, és mintegy ezer gyermek, tinédzser és felnőtt spontán kialakult, elsöprő erejű körtáncába torkollott. Azonban a magyarországi radikális jobboldal sem tagadta meg önmagát: a hét elején mindjárt szükségesnek érezte gyorsan kigúnyolni a sikeres rendezvényt.

Az utolsó három parancs – vagyis a lopásnak, a hamis tanúzásnak és a másik ember vagyona megkívánásának tilalma – összefoglalva az anyagi megélhetés és az emberi méltóság védelmét, valamint az igazságos jogrend alapjait biztosító útmutatások.

A második kőtábla parancsai az embernek a másik emberrel való kapcsolatára vonatkoznak. Megtartásuk az emberi életet élhetővé, elviselhetővé vagy akár kellemessé teszi, megszegésük viszont nyomorúságossá, keserűvé és nehézzé.