hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Zsiga bácsi, a vasgyúró

Aki egyszer is hallotta a kovácsműhelyek messziről csengő zenéjét, az nem felejti el soha. A ritmust a mester félkezes kalapácsa adja az üllőn, a szólamot pedig a kétkezes nagykalapácsa hozza. Ehhez a zenéhez színes háttér a fekete kemence, a vörösen izzó patkó, és a füst, amely szinte átlényegíti az egész műhelyt, és visszaröpít az időben, amikor a patkolás művészetét lestük gyerekként. Akkor misztikus volt a műhely, benne a kováccsal, aki gyúrta, ütötte és a végén formázta a vasat. Most sincs ez másképp.

A kovács – a vasgyúró, ahogy mifelénk hívják – bőrkötényében izzadó arccal koncentrál a patkóra: nem mindegy, hol görbül, nem lehet keskeny a hajlata, ezért addig üti a vörösen izzó vasat, amíg ki nem kerekedik. Csak ezután fogadja a köszönésem, miközben a vederben sisteregve sóhajtozik a patkó. Zsiga bácsi lassan hetvenöt, de a kézfogással óvatos vagyok. Csak fele akkora a tenyere, mint az enyém, de élénken él még bennem az emlék, mikor gyerekként a kézfogását csakúgy városiasan fogadtam. Hiába készültem, az öreg mintha erősebb lenne, mint

valaha, a keze, mint a satu, a tenyerem pedig, mint a rongy. Ráadásul még ki is nevet, nem gúnyosan, hanem csak úgy szájszögről, és kérdi, mikor tanulok meg végre kezet fogni úgy rendesen, férfiasan, ahogy kell. A választ viszont már hibátlanul vágom, hiszen azt is megtanultam gyerekként pontosan: majd ha annyi ló lábára verek patkót, mint ő. A kovács egyenes ember, nincs mellébeszéd, itt pontosan kell megmondani, mit akar az ember: írnék róla, meg fényképeznék. Az erős embernek árnyék villan a tekintetében: nem lehet, értsem meg, nem akarja újra a bokáját megütni. Pár éve jött valaki hozzá, kovácsoltvas kaput csináltatni, ami ugyan nagyon szép lett, de a „nóta vége” el lett rontva. Vita kerekedett az elszámolásból, és jött az adóhivatal – nem patkóért, hanem a feljelentést kivizsgálni. A bírság miatt megfogadta önmagának, illetve másik felének, Erzsi néninek, nem dolgozik soha többé senkinek, főleg nem idegennek. Baj lesz abból, ha leírom, mit is csinál, még ha a lelkének jól is esne az újságban való szereplés. Végül kiegyezünk, nevet nem írok, fénykép nem készül, csak úgy itt leszek nála estig, és figyelek, mint régen. Ő csupán a szomszédoknak segít, és azt is csak baráti alapon. Aztán szól, hogy vegyem le a kabátomat, nehogy bepiszkítsam, és rám kanyarít egy kifakult kötényt is, hogy ne kelljen annyit mosni az asszonynak utánam.

Zsiga bácsi lassan fél évszázada birkózik a rideg fémdarabokkal, s gyúrja új formába a vasat forró műhelyében. Mindig úgy ismerték a faluban, hogy mindenhez konyít, amiben fém van, a patkótól a talicskahegesztésig, de még a hordók sem fognak ki rajta. „Szerteágazó a kovácsmesterség tudománya, és egy jó kovácsnak valóságos polihisztornak kell lennie még ma is – mondja a jó mesterember jellemzőit a kovács. – Mindig fejlesztettem a tudásom, mert az a szakember marad népszerű, aki folyamatosan tanul, műveli magát. Inasként még akkor kezdtem, amikor nem volt gépesítés, a kovácsok ekevasat csináltak, éleztek, patkoltak, mindegyiknek megvolt a maga szakmai iránya, és csak abban vállalta el a munkát” – magyarázza Zsiga bácsi, miközben az egyik kuncsaft baltájára húz élt. A kovács főleg patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó szaki volt, régi nevén vasverő. A kovácsok között többféle irányzat alakult ki: cigány, uradalmi (vagy később gépész), falusi. A szakma csúcsa a patkolókovács, aki a paraszti munka eszközeinek készítésével, javításával is foglalkozott, de a lovak és igásállatok patkolásához értett igazán. A szakértelme az anatómiai ismeretek mélységéig terjedt. A patkó védi az igavonó állatok patáját, megkönnyíti a járást, de a patahibák javítását, beteg paták gyógyítását, a hibás járás, sántaság megszüntetését, megelőzését is orvosolni kellett egy jó kovácsnak. A balta közben elkészült, élezés után ki is próbáljuk, szélesebb az éle, keskenyebb a hasító része, ezzel még a száraz fűzfatuskó is hasítható, mondja az öreg Zsiga, majd egy termetes tuskóra mutat: próbáld csak ki. Belecsapok a tuskó közepébe, de a fejsze beleszorul, fordítom, úgy verem a másik tuskóhoz, de nem szabadul. Az öreg segít, egy „félkezes” ötkilós kalapáccsal üti a fejsze fokát: a szerszám kiszabadul, a tuskó elhasad. A kovács jólesően bólint: épp’ ez volt a célja az átalakításnak, széles pofa, erős fok, bírja a hasítást és a kalapács súlyát.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetéssel vagy belépéssel tudja elérni.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!