A hetvenes évek Romániája Fischer István nagybányai esztergályos számára a viszonylagos jólét időszakát jelentette. A „nagyfőnök”, Nicolae Ceaușescu igyekezett távol tartani magát Moszkvától, s inkább Kínával és Amerikával barátkozott. Volt áru a boltokban, s ha nem is luxusszínvonalon, de meg lehetett venni azt, ami az élethez kellett – állítja Fischer István.
A nyolcvanas években azonban a „Kárpátok géniusza” fejébe vette, hogy visszafizeti az ország összes államadósságát, ennek az árát azonban a lakosságnak kellett megfizetnie. „Az üzletek kiürültek, s jó, ha a hentesnél savanyúságot lehetett kapni. A fűtés hiánya miatt az emberek melegítőben és nagykabátban aludtak, a napi négy órában limitált televízióműsor pedig az államfő programjairól szólt. „Nyikolaj” és a felesége, Elena születésnapja volt a legfontosabb ünnep az országban, ekkor némi élelmiszert is lehetett kapni, a hentesnél egymást ölték az emberek egy falat húsért.”
A Fischer név meglehetősen idegenül csengett abban a környezetben, amelyben a lakosok egy része a Római Birodalom leszármazottjának tekinti magát, s néha felmerült a vicces gondolat: ha a nevüket „Fischerescura” változtatnák, akkor biztosan több prémium ütötte volna a markukat. A családtagok számára azonban a svábokra jellemző szorgalmuknak köszönhetően így is ismeretlen volt a létbizonytalanság érzése.
A nyolcvanas évek vége felé az erdélyi magyarok nagy része megelégelte a szorongattatást, s noha nem kaptak útlevelet, egyre többen kezdtek elszivárogni az országból. Ha a határon lebuktak, vagy ha visszaküldték őket, akkor megszégyenítésnek, fizikai erőszaknak és börtönbüntetésnek néztek elébe. A jobb élet reményében azonban így is sokan bevállalták a következményeket. Fischer István édesapját két alkalommal kapták el illegális határátlépés közben. Először „csak” félholtra verték, a következő alkalommal az állkapcsát is eltörték. Istvánnak és a bátyjának csak a harmadszori kísérlet után sikerült átjutniuk a határon.
Nyugat – pályaudvarral
A kalandos határátlépés után gyűjtőtáborba kerültek, ahol alaposan kikérdezték őket, majd kaptak ötszáz forintot, amely összeg elégséges volt a Nyugati pályaudvarra szóló menetjegy megvételéhez. „Amikor megláttuk az éjjel kivilágított várost, csak bámultunk: ez a Nyugat. Az utcai butikokban szabadon lehetett farmernadrágot vásárolni, amely a határ másik oldalán csak nagy nehézségek árán volt beszerezhető. Elcsodálkoztunk a boltok zsúfoltságán, hipermarketeket addig csak filmen láttunk” – emlékszik vissza a vállalkozó. Az első hidegzuhany akkor érte őket, amikor egy konténerben akarták elhelyezni őket egy építkezésen. „Én, aki művezető voltam, s egy kétszobás összkomfortos lakás van a tulajdonomban, így éljek?” – rémüldözött. Továbbindultak, és nekivágtak az osztrák határnak, sikertelenül. Örülhettek, hogy a magyarok nem küldték vissza őket Ceaușescu „védelmező karjai” közé.
Útjuk ezután kettévált: bátyja egy sörgyárba került, István pedig egy kisiparoshoz. Feleségével, aki Nagybányán maradt, és akit rendszeresen zaklatott a Securitate, úgy tudta tartani a kapcsolatot, hogy egy megbuherált (átfúrt és madzagon belógatott) pénzérmével hozta működésbe a Matáv utcai telefonjait. Decemberben azonban bekövetkezett a romániai forradalom, és megnyíltak a magyar–román határok. Hamarosan sikerült visszamenniük Nagybányára, eladták ingatlanjaikat, és az egész család Magyarországra költözött. Néhány év szorgalmas munka után pedig megkapták a magyar állampolgárságot.
2010. 09. 24. (XIV/38)
